Persze nem a kezével kaparászik a szemétben — óvatos.
Egy bottal mozgatja a szemetes zsákokat, megnézi, mi van alattuk.
Ha csörög, akkor biztosan konzerv vagy fedő van.
A vállán egy vastag, „Pjátyerocska” feliratú táska van — kopott, de még erős.
— Az a gyerek megint turkál a szemétben! Egészen megbolondult! — kiáltott a harmadik emeletről Nadja néni, köntösben kinézve az ablakon.
— Nézd csak, kukucskál! Itt nálunk szeméttelep lenne a szegényeknek?
Sasá még meg sem fordult. Egyszerűen kihúzott egy üres kukoricás konzervdobozt, és a táskájába tette.
— Biztos megint „chipsre” gyűjt — morgott a szomszéd néni, miközben eltávolodott az ablaktól. — Biztos, hogy részeg a szülei.
Ám a szülei nem isznak. Az édesanyja reggeltől estig dolgozik a postán.
Az apja rég elment. A nővére otthon van a gyerekekkel.
Öten vannak a családban — meg egy macska, aki szintén nem az övék, csak betévedt. Ahogy az lenni szokott.
A fiú tizenegy éves. Alekszandrnak hívják. Üvegeket alig visz vissza.
Régebben mindent a gyűjtőpontra vitt.
Ott egy szakállas bácsi fogadta a fémet, megszámolta az aprót, és elismerően bólintott:
— Szép munka, fiam. Nem lógatsz.
Körülbelül húsz vagy harminc rubelt kapott ezért.
Ezekből a pénzekből vett kenyeret, szappant, tésztát. Néha csokit is, de ritkán. Többnyire csak a szükség miatt.
— Miért vagy egyedül? — kérdezte egyszer a bácsi. — Tudnak erről a szüleid?
— Persze — bólintott Sasza. — Csapat vagyunk.
— Ki a csapatban?
— Mindenki. A család. Én vagyok a fémért, anya a fizetésért, a nővérem a rendért.
A bácsi nevetett:
— Ez nálatok egy szervezet vagy mi?
— Igen. Multifunkcionális.
Nem véletlenül turkál a szemétben. Figyel, hallgat, emlékszik.
Minden öregasszonynak megvannak a maga szokásai: ki mit dob ki.
Nadjánál lyukas sárga zacskók vannak, Veránál újságpapírba csomagolva, Petrnél, aki régóta nem járt kint, a szomszédokon keresztül dobnak ki dobozokat.
És minden kukának megvan a maga hangja. Ha hangosan csörög, az nehéz valami.
Ha könnyen csengett, akkor az valószínűleg konzerv vagy fedő.
Ő keresi, ami kell.
De egy nap nem szemetet hallott.
Körülbelül négy óra volt. A konténer mellett állt, belenézett.
A szél különféle szagokat hozott — egy kis kicsit romlott mandarint, egy kis macskaeledelt.
És egyszer csak — egy hangot. Nem szokványosat. Nem esést, hanem mintha valami élő dolog esett volna le.
Megállt. Figyelt.
Csend lett. Aztán megint halk suhogás. És egy tompa nyögés.
Sasza megkerülte a sarkot, belenézett a második lépcsőház alatti tér alá — ott feküdt egy nő.
Mint egy rongybaba. Sápadt volt, a szeme nyitva, de nem látott.
Fel is ismerte. Ő volt az a nagymama, aki egyszer ajándékozott neki egy füzetet.
Ez körülbelül két éve történt. Sasza jött az iskolából, elszakadt a táskája, kiesett a könyv.
Leült a lépcsőre. Mellette elment az asszony.
— Leesett valami?
— Igen.
— Hol a füzeted?
— Elfogyott a papír. Most vázlatfüzetbe írok.
Elővett a táskájából egy újat — vastagot, vonalasat, teljesen tisztát — és egyszerűen odaajándékozta neki:
— Írd az életet tiszta lappal. Amíg lehet.
Akkor még nem értette igazán, miért tette, de elvette, és megőrizte.
Most eszméletlenül feküdt. Sasza elővette a telefonját — egy régi, gombosat, zseblámpával. Nem volt térerő. Kb. száz méterre volt még a ház.
Futott.
Anyja sokáig nem értette, mi történt, aztán otthagyta a táskát és hívta a mentőt.
Sasza visszatért a nagymamához. A fejéhez tartotta a kendőt — azt a kendőt, amit egyszer kidobott neki a balkonról apró helyett. Nem adta le.
— Vizet… — suttogta az asszony.
Ő elővett egy kis üveg vizet a táskájából, és óvatosan a szájához emelte.
Tíz perc múlva megérkezett a mentő. A lépcsőház csúszós volt, a hordágyat nehezen vitték fel.
— Alacsony a cukra — mondta az orvos. — Szerencse, hogy észrevették. Még egy kicsi, és késő lett volna.
Sasza csendben maradt. Ő nem vette észre. Csak hallotta.
Másnap elment az ajtajához.
A szomszéd nyitott — az, aki a zárat nyitotta. Az ajtó résnyire nyitva volt. Sasza kopogott.
— Én vagyok… Tegnap megtaláltalak.
A nagymama az ágyban feküdt infúzióval. A tévé ment, háttérben reklám szólalt meg.
— Te vagy az? — suttogta. — Felismertem. A cipőidről.
Ránézett a kopott orrú, kék tornacipőjére.
— Gondoltam, hátha szükséged van valamire.
Gyengén bólintott, mintha az egy nagy tett lett volna.
Aztán a küszöbre tette a táskát. Benne konzervleves, kekszcsomag, vércukormérő (Sasza orvosi igazolással szerezte, ő ment a gyógyszertárba), és két alma.
— Ma nem adtam le semmit — mondta. — Csak gyűjtöttem. Tegnap sem adtam le.
Kinyújtotta a kezét — nem a táskához, hanem hozzá. Megérintette a vállát.
— Köszönöm… A füzetért.
— Ön adta nekem.
— És te — írtál benne.
Senki sem értette a udvarban, hová lett a táska. Miért nem turkált többé Sasza a szemétben.
De aztán észrevették — bemegy a második lépcsőházba, kihozza az üres termoszt. És mosolyog. Ritkán, de őszintén.
— Most talán hozzá költözött? — morgott Nadja néni. — Talán befogadta.
— Vagy fordítva, ő fogadta be — válaszolta nyugodtan Vera nagymama. — Ki tudja, ki mentette meg kit.
Két nappal később ő maga nyitotta ki az ajtót.
Nem a szomszédnak. Nem az ápolónőnek. Neki.
Csendesen, szavak nélkül, mintha így kellett volna lennie. Mintha mindig is így lett volna: ő jön — ő vár.
Sasza egy zacskóval állt. Benne kenyér, túró és elemek. Előzőleg megemlítette, hogy nem működik a távirányító — ezt megjegyezte.
— Megint te vagy… — kezdte, de elakadt. Sasza már bement a konyhába, óvatosan kipakolta a bevásárlást. Óvatosan, mintha otthon lenne — de bizonytalanul.
— Menj el a gyógyszertárba a vizsgálati eredményekért. Felírtam a füzetbe. Nyolcadikára.
— Melyik füzetbe?
Elővette azt a füzetet — vonalasat. Egykor tiszta, most teleírták az utolsó sorig. Az első oldalon ez állt:
„Jegyzetek. A legfontosabb. Kinek mi kell. Mit nem szabad elfelejteni.”
— Itt írok mindent. Hogy semmi ne maradjon ki. Önök az elsők. Aztán a „krumplit venni” következik.
Ő mosolygott. Először szélesen — úgy, hogy látszott, milyen puha volt az arca régen, a ráncok és az évek előtt.
Sasza rendszeresen kezdett járni. Nem minden nap, de majdnem. Néha csak ült. Néha hangosan olvasott újságból.
— Ott a Dumában megint vitatkoznak — olvasta. — Érted?
— Értem — morgott ő. — Csak olyan hasznuk van, mint egy kecskénk a tejhez.
— Úgy tűnik, régóta ismered őket.
Nevetett.
Ő hozott — ő adott enni.
Ő mesélt — ő tanácsolt.
Ő — Vera nagymama volt. Ő — csak Sasza. Név nélkül, apai név nélkül.
Senki sem kötötte össze őket hivatalosan, de mindkettőjüknek volt egy ajtó, amit bátran nyithattak.
Nadja újra kinézett az ablakon, de már nem kiabált — csak mogorván suttogott:
— Jön és megy. Így él.
— Lehet, hogy él is — mondta az ötödik emeleten lakó szomszéd. — Élő ember. Ezért jön.
— Nézd, hogyan gondoskodik róla! Mint egy ápoló. És a szülők?
— Anya dolgozik. Egész nap. Láttam. Ő a postán van, az meg úgy repül el, mint egy golyó. Nincs ideje törődni.
— Szóval itt is van, ott is?
— És te hol vagy?
Ezzel majdnem véget ért a beszélgetés.
Egyszer Vera azt mondta:
— Szerintem néha maradhatsz nálam. A szobám kicsi, de van hely.
Van kulcsod. Én tea vagyok. Te társaság. Kompenzáció. Ne félj, nem íratlak be.
Sasza zavartan bólintott.
Azóta néha marad is.
Nem azért, mert otthon rossz lenne. Hanem mert itt is jó.
Újévkor hozott egy karácsonyfát. Nem igazit — műanyagból, egy bolt akciós darabja, „kis hibával”.
— Miért? — csodálkozott Vera.
— Nektek nem volt soha. Emlékszem. Tavaly nem tettünk ki.
— Azt hittem, már nem az enyém.
— Na, most visszakaptad.
Felállította. A díszek kartonból voltak, a girland régi szalagokból. A gömbök izzók voltak, fóliába csomagolva.
— Most már van unokám — mondta a nagymama.
— Hm. Csak nem hivatalos.
— Jobb is így. Azok, akik hivatalosak, már rég elfelejtették, hol élek.
— Én meg leírtam.
Tavasszal Vera ismét beteg lett. Nem súlyos, de nehéz — szédült, gyenge volt a lába.
Sasza egyre többször maradt ott. Néha a földön aludt, kabátot tett alá. Vera morgott — de nem komolyan.
— Ha úgy alszol, mint a macska, olyan leszel.
— Nem bánom. Azt mondják, kilenc élete van. Nekem legalább kettő kellene.
Főzte neki a levest, segített a gyakorlatokban a könyvből, olvasta a híreket, ellenőrizte a gyógyszereket. Jött a nővérke, és megkérdezte:
— Ki ez önnek?
— Családtag.
— Papíron?
— A füzet szerint.
Egyszer azt mondta:
— Valószínűleg nem leszek sokáig. Így… ne félj.
— Ne mondja ezt.
— Hogy mondjam? Mindenki fél a szavaktól, de a csend még ijesztőbb. Amikor itt vagy, könnyebb.
— Itt vagyok. Voltam, és leszek.
Bólintott.
— A füzet miatt jöttél vissza?
— Nem csak azért.
— Akkor miért még?
— Mert nem féltél tőlem.
— Mitől is félnél?
— Tele voltam szeméttel. Koszosan. A szemétből.
Vera a tenyerére tette a kezét.
— Nem a szemétből jöttél. Az élettől jössz. És az élet nem mindig szép, de igazi.
Májusban meghalt. Csendesen. Otthon. Sasza mellette volt.
A szomszédok sírtak. Valaki virágot hozott, más élelmet. Jött a szociális munkás:
— Ki intézi az ügyeket?
Sasza felállt, felemelte a füzetet. Az utolsó oldalon szépen írt szöveg állt:
„Ráhagyom: nem tárgyakkal, nem pénzzel.
Add tovább ezt a füzetet annak, aki képes hallgatni — mélyebben, mint máskor. Hadd írja tovább.”
Átadta a kilencéves kishúgának. Ő azt mondta:
— Még nem tudok így írni.
— Meg fogsz tanulni. A lényeg, hogy figyelj.
Nyáron újra látták a szemét mellett.
— Megint üvegeket gyűjt — morgott Nadja. — Micsoda ember ez?
De ezúttal senki sem ítélte el.
Az egyik nagymama bólintott, és hozzátette:
— Talán megint szüksége lesz valakinek arra a füzetre.
