Leonyid halász volt.
Az élete csendes rutinnal telt a tenger mellett.
54 éves korára a kezei megkeményedtek a sokéves munkától, és az ízületei már a legkisebb mozdulatra is fájni kezdtek.
Régi halászhajója ringatózott a mólónál, miközben megkötötte az utolsó csomót, és a nyugodt vízbe bámult.
Kis háza a falu szélén várta őt, mint mindig.
Várta, de már melegség nélkül.
Amióta felesége, Marija meghalt, nem hallatszott többé gyereknevetés, nem voltak ölelések — csak csend, amit néha megszakítottak az emlékek arról az asszonyról, akit teljes szívéből szeretett.
— Jó estét, Leonyid! — kiáltott fel a verandáról az öreg Timofej.
— Milyen volt a fogás ma?
— Megfelelő — válaszolta Leonyid, miközben felemelte a kosarat.
— Tudod, Tim, néha úgy érzem, a halak kevésbé magányosak, mint mi.
— Be kellene szerezned egy kutyát — mondta Timofej, mint mindig.
— Túl üres a házad.
Hamarosan tűz pattogott a kandallóban, megtörve az esti csendet.
Leonyid leült a székébe, és a kandallópárkányon álló Marija fényképét nézte.
— Tudod, Marija, igazad volt, amikor gyereket akartál — suttogta.
— Én meg csak halogattam, azt hittem, még rengeteg időnk van…
És most itt ülök, és a fényképedhez beszélek, mintha válaszolnál.
De hirtelen egy hang törte meg a csendet.
Halk volt, alig hallható.
Talán szipogás, talán sírás.
Leonyid megdermedt.
A szíve gyorsabban kezdett verni.
A hang újra megszólalt, ezúttal hangosabban, követelőzőbben.
Lassan felállt, és megérezte az ízületeiben a fájdalmat.
A régi veranda deszkái megnyikordultak a léptei alatt.
A sötétségbe nézett, és újra meghallotta a sírást.
— Hé, van ott valaki? — szólt, de válaszul csak csend érkezett.
Akkor meglátta.
A küszöbön egy kosár állt, óvatosan az ajtó elé helyezve.
A benne lévő takarók enyhén megmozdultak.
Leonyid letérdelt, és a holdfényben apró ujjacskákat látott, amik a hűvös éjszakai levegő felé nyúltak.
— Istenem… — suttogta, remegő hangon.
Óvatosan a karjaiba vette a gyermeket.
Csecsemő volt, kisfiú, alig pár hónapos.
Nagy, kíváncsi szemekkel nézett rá.
Leonyid körbenézett, de az utca üres volt.
A kosárban egy üzenet hevert:
„Ne keressen engem. Gondoskodjon róla. Szeresse úgy, mintha a sajátja lenne. Köszönöm és isten vele.”
A kisfiú gyengén felsírt, és Leonyid érezte, ahogy a mellkasában valami fellángol — valami rég elfeledett, elveszett érzés.
— Csendesen, kicsim, minden rendben lesz — suttogta, és szorosabban magához ölelte a gyermeket.
Felnézett az égre.
— Marija… te vagy az?
Mindig azt mondtad, a csodák akkor történnek, amikor nem várjuk őket.
Azon az éjjelen Leonyid bebugyolálta a kisfiút Marija egyik régi takarójába.
A baba megnyugodott, békésen szuszogott, miközben Leonyid tejet melegített, visszaemlékezve, hogyan etettek gyermeket Timofej lányánál.
— Szükséged van egy névre — motyogta, miközben figyelte, ahogy a csecsemő erősen szorította az ujját.
Leonyid elmosolyodott.
— Erős vagy, úgy kapaszkodsz, mint egy igazi halász.
Eltöprengett.
— Matvej… — mondta halkan.
Ez volt Marija apjának a neve.
Erős, jó név egy fiúnak.
— Mit szólsz hozzá, kicsim? Tetszik?
A csecsemő elmosolyodott, és Leonyid szíve végleg megolvadt.
— Akkor eldőlt — mondta egy halk nevetéssel.
— A fiam leszel, Matvej.
Nincs sok mindenem, de ami van, az most már a tiéd.
Együtt megoldjuk.
Azon az éjjelen Leonyid egy régi fadobozból kiságyat eszkábált, és puha anyaggal bélelte ki.
Az ágya mellé helyezte, nem akarta egyedül hagyni a babát.
A holdfény bevilágította a szobát, és Leonyid nézte, ahogy Matvej békésen alszik, apró keze még mindig az ő ujját markolta.
— Megígérem neked, fiam — suttogta, a hangja érzelmektől reszketett.
— Olyan apa leszek, amilyet megérdemelsz.
Eltelt tizenhét év…
A ház megtelt élettel és nevetéssel.
Matvej felnőtt, energikus és kedves fiatalember lett.
— Jó reggelt, apa! — kiáltotta a kertből.
— Róza két tojást tojt! Ő a kedvenced, ugye?
— Mint te is, fiam — mosolygott Leonyid.
— Hisz én vagyok az egyetlened! — nevetett Matvej.
De egy nap, miközben a kertben dolgoztak, Matvej hirtelen megállt.
— Apa, emlékszel arra a napra, amikor megtaláltál engem?
Leonyid beletörölte a kezét a farmerjába.
— Persze, hogy emlékszem.
— És gondolkodtál valaha azon… mi lett volna, ha valaki más talál meg?
Leonyid magához ölelte fiát.
— Matvej, nem hagytak el.
Téged nekem ajándékoztak.
Te vagy a legnagyobb boldogság az életemben.
De egy nap egy piros autó gördült be a ház elé.
Egy jól öltözött férfi szállt ki belőle.
— Ön Leonyid? — kérdezte nyugodt hangon. — A nevem Jevgenyij.
A fiúért jöttem.
— Tessék?! — Leonyid úgy érezte, összeomlik a világa. — Ki maga?!
— Szia, Matvej — mondta Jevgenyij, a tekintete meglágyult.
— Honnan tudja a nevemet? — kérdezte Matvej remegő hangon.
— Mert az unokaöcsém vagy — válaszolta Jevgenyij. — Tizenhét éve kereslek.
Kiderült, hogy az édesanyja azért hagyta őt ott, mert azt akarta, hogy szeretetben nőjön fel.
Távolról figyelte őt.
— Ennél többet érdemel — mondta Jevgenyij. — Jobb iskolákat, más életet.
Leonyid ökölbe szorította a kezét.
— Már most is mindene megvan, amire szüksége van.
De Matvej bizonytalan lett.
— Apa, mi van, ha igaza van?
Ha tényleg többet érdemlek?
Ezek a szavak olyanok voltak, mint egy ütés.
— Fiam, nem kérlek, hogy maradj…
Matvej bólintott.
— Tudnom kell, honnan jövök.
Visszajövök, ígérem.
A búcsú rövid volt.
Leonyid segített neki összepakolni.
— Ne felejtsd el a kertet, apa.
Ne hagyd, hogy anya rózsája elpusztuljon.
Leonyid bólintott, nem tudott megszólalni.
De hamarosan ritkultak a hívások.
Aztán egy este kopogtak az ajtón.
Leonyid kinyitotta, és ott állt Matvej.
— Apa… — suttogta. — Rájöttem… az otthonom itt van.
Leonyid előrelépett, és szorosan megölelte.
— Isten hozott itthon, fiam.
