Már majdnem dél volt, amikor Ilja végre fel tudta hívni szeretett feleségét.
– Jana, élek és épségben vagyok. Már jövök is. Baleset történt a bányában, most értünk vissza a bázisra.
– Hála Istennek, Iljuska. Tudom, felhívtam a diszpécsert, mindent elmondott. Várlak.
Ilja nagyon ideges volt.
Ma március 8-a van, és Jana számára ez nemcsak a nőnap, hanem a születésnapja is.
Minden rendben ment, csak néhány óra volt hátra a műszakból, és minden nyugodt volt.
Aztán hirtelen megszólalt a riasztás – sürgős kivonulás. Az egyik bánya alagútjában tűz ütött ki.
Eloltották a tüzet, megmentették az embereket. Szerencsére nem voltak áldozatok.
Ilja a bányamentő szolgálatnál dolgozott.
Magas, izmos, erős férfi volt, de aranyszívű – ezért szeretett bele Jana.
Kilépett az utcára, és odakint szakadó eső zúdult.
Nem volt épp alkalmas idő virágot keresni a városban.
Persze, a felesége nem a csokrokért vagy az ajándékokért szerette, de hát mégiscsak… kettős ünnep.
A kis bányászvárosban nem volt sok virágos stand, így Ilja úgy döntött, nem bízik a legközelebben, inkább a belvárosba megy.
De az egyik bódé már zárva volt, a másikban pedig csak csúnyaszínű rózsák maradtak.
Elment hát a jól ismert boltjába, bár ott a kellemetlen Galina volt az eladó – és egyben a tulajdonos is.
Amikor Ilja bőrig ázva belépett a boltba, az eladó éppen a napi bevételt számolta.
– Jó napot. Boldog nőnapot kívánok!
– Köszönöm – morgott a nő hűvösen.
– Szeretnék egy csokrot venni.
– Ott vannak előtted, válassz.
Ilja figyelmesen szemügyre vette a cserepes növényeket, ugyanazokat a rózsákat, néhány gerberát…
– Nincsenek szép tulipánjai?
– Fiatalember, aki szép tulipánokat akart, az reggel jött, nem este.
– Munkában voltam.
– Igen, igen, tudjuk, hol „dolgoznak” ilyenkor a férfiak…
– Ugyan már, én nem olyan vagyok.
– Mindegyik férfi ugyanolyan… Van egy utolsó csokor, rendeléssel vitték volna, de nem jöttek érte.
Átvezette a szomszédos helyiségbe, ahol szuvenírek voltak a polcokon.
Egy kis asztalon gyönyörű csokor feküdt: lila és fehér rojtos szélű tulipánok.
– Csodaszép. Mennyibe kerül?
– Ezerötszáz rubel.
Ilja kellemetlenül érezte magát. Csak ezer rubelje volt.
Talán kérhetné, hogy tegyék félre, és elszaladna a maradék pénzért?
Nincs messze, de Jana biztosan nem engedné ki újra.
Biztos volt benne, így hát az ajtó felé indult.
– Ilyen férfiak vannak manapság… Virágot keresnek egy nőnek, de nincs egy kopejka a zsebükben.
– Még vannak rendes férfiak is. Nem kocsmából jövök, hanem 24 órás műszakból, baleset volt a bányában, életeket mentettünk.
Van pénzem, csak most nincs elég – mondta Ilja idegesen.
Kilépett a bolt elé, ahol még jobban esett.
Az eladó az ablakon át nézett utána.
Valahogy rosszul érezte magát.
Hallotta a vevőktől, mi történt reggel a város legnagyobb bányájában.
– És ez a fiú életeket mentett, most rohan haza a feleségéhez, virágot keres, én meg így viselkedtem…
Szerencsés, hogy várják otthon.
Én meg bezárom a boltot, és megyek a barátnőmhöz – egyedül.
Mint mindig, együtt töltjük az ünnepi estét.
Ebben a pillanatban Galina látta, ahogy egy idős asszony Iljához lép és szó szerint berángatja egy régi kétemeletes ház udvarára az utca túloldalán.
– Nagymama, asszonyom, bocsásson meg, nagyon sietek.
– Fiam, nincs más, aki segíthetne. Csak tíz perc, kérlek.
Ahogy az udvaron sétáltak, a néni elmondta, hogy valaki két apró kiscicát hagyott a lépcsőházában.
Elment tejért a lakásba, de mire visszajött, a cicák eltűntek.
Kimentek az udvarra és felmásztak egy fára, most meg nem mernek lejönni, csak hangosan nyávognak.
– Másra nem számíthatok. A szomszédaim gorombák, tudja?
Mindig szidnak, mert etetem a kutyákat, macskákat.
Mindjárt sötétedik, nem hagyhatom őket a fán.
Odaértek.
A cicák tényleg keservesen sírtak.
Aprók, ázottak, piszkosak… de mindkettő vörös színű volt.
Természetesen Iljának nem esett nehezére felmászni a fára és lehozni őket.
A kezében tartotta őket, érezte apró szívük dobogását.
Már nem nyávogtak, hanem liláskék szemükkel néztek megmentőjükre.
– Furcsa, teljesen egyformák.
– Kívülről nem látszik, de egyik fiú, másik lány.
Rögtön láttam, mikor megtaláltam őket.
– Testvérek lehetnek?
– Lehet.
Ki képes így elhagyni ilyen apróságokat, ráadásul vörös cicákat?
A vörös cicákat nem szabad elhagyni, szerencsét hoznak a házba.
– Vörös cicák? Szerencse?
– Igen, ez egy elterjedt hiedelem.
– És most mi lesz?
– Nem tudom. Már így is négy állatom van otthon.
Egyelőre hazaviszem őket, holnap kiviszem a piacra, hátha valaki örömmel fogad egy kis szerencsét.
– Nem, nagymama, ne a piacra.
Ha testvérek, nem szabad őket szétválasztani.
Elviszem én a szerencsét.
Ilja elképzelte, ahogy a néni a piacon áll a cicákkal, kínálgatja őket.
És ha senki sem viszi el, hazamegy a szomszédok szidása közepette.
– Fiam, áldjon meg az Isten.
Még vannak jó emberek a világon.
A cicák nagyon nyugtalanok voltak, nem ültek nyugodtan, felmásztak a nyakára, fejére.
Az éles karmukkal akár a kabátját is kiszakíthatták.
Érezte, hogy így nem tudja őket hazavinni.
Akkor eszébe jutott, hogy a virágboltban van egy szuveníres rész is, ott volt a tulipáncsokor.
Vajon a tulajnak van kartondoboza?
A bolt ajtaja nyitva volt, de bent sötét volt.
– Bocsánat, én vagyok megint. Segítségre van szükségem.
– Még egy perc, és zártam volna.
Indultam.
A csokorért jöttél vissza?
– Nem.
Van véletlenül kartondoboza?
A tulaj meglepve felhúzta a szemöldökét, és felkapcsolta a lámpát.
A fiatal férfi két ázott szőrpamacsot szorított a mellkasához.
– Kérem, segítsen. Így nem tudom hazavinni őket.
Van valami doboza a szuvenírek közül?
– Szent ég, honnan van ez a két kis jószág?
– Fáról szedtem le őket. Egy nagymama kért meg rá.
Így nem mehetek haza.
– Á, ezért rángatott magával az a néni? Láttam az ablakból.
Vörösek – őket nem szabad elhagyni, szerencsét hoznak.
– Szerencsét?
– Így mondják a hiedelmek.
A tulaj meglepetten nézett rá.
– Mennyire különbözőek az emberek.
Egy átlagos srác, de mindig valakit megment.
Most vette csak észre, milyen kedves az arca…
És milyen erősek a kezei, ahogy újra meg újra leszedik a megijedt cicákat a válláról.
– Van dobozom.
Galina nemcsak hogy előhozott egy dobozt a raktárból, hanem segített is lyukakat vágni rá késsel, majd leragasztotta, hogy a cicák ne szökjenek el.
– Nagyon szépen köszönöm.
És boldog nőnapot kívánok. Bocsásson meg a korábbiakért.
Ilja már az ajtó felé tartott, keze a kilincsen, amikor a virágárus utánaszólt:
– Várj, fiatalember.
Hogy is hívnak?
– Ilja.
– Iljuska, itt hagytad a virágot.
– Nem…
– Nem érted. Nem kell fizetned. Vidd csak el a csokrot.
Galina átnyújtotta a lila és fehér, rojtos szélű tulipánokat.
– Nem fogadhatom el.
Van ezer rubel nálam, holnap elhozom a maradékot.
– Dehogynem fogadhatod.
És nincs holnap.
Semmit nem tartozol.
A feleségednek szánom.
Mondd meg neki, hogy nagyon szerencsés, hogy ilyen férje van.
– Köszönöm!
Ilja végre hazaindult.
Galina pedig még sokáig nézett utána – a jószívű fiúnak, tulipáncsokorral és egy doboz szerencsével.
Ilja nem hívott, hanem csendesen kinyitotta az ajtót a kulccsal.
Jana meghallotta, és azonnal kiszaladt a előszobába.
— Drágám, boldog születésnapot és boldog március 8-át.
Végre megjöttem.
— Köszönöm, Iljuska, milyen gyönyörű!
Ilyen tulipánszínt még soha nem láttam.
Te kerested végig az egész várost virágok után?
— Virágokat kerestem, de találtam még egy dobozkát a boldogsággal.
Letette a kartondobozt a puffra, letépte a ragasztószalagot és kinyitotta.
A doboz egyik sarkából négy kék, lilás árnyalatú szemű, egymáshoz bújt cica nézett Janára és Iljára.
— Milyen vizesek vagytok mindannyian!
Nos, először Ilja fürdik meg, aztán a kicsik következnek.
Egy napos ügyelet, városi séta és egy forró fürdő után Ilját elnyomta az álom.
— Jana, egy órácskát lefekszem.
— Persze, pihenned kell.
Felébredsz, aztán ünnepelünk.
— Egyedül elboldogulsz velük?
— Hogyne.
Nézd csak, milyen szófogadóak.
A kiscicák nyugodtan ültek az előszobában a doboz mellett, amiben hozták őket.
Jana nem siettetni akarta az eseményeket, hadd szokjanak hozzánk lassan.
De nem siettek, mintha nem hitték volna el, hogy mostantól ez az otthonuk.
Ilja elaludt, Jana pedig megfürdette a kiscicákat samponnal, majd törölközővel törölgette őket, amikor megszólalt a telefon.
A nagyobbik nővére, Lera hívta.
— Hogy vagytok ott, kishúgom?
Ünnepeltek már?
— Még nem.
Ilja nehéz ügyeletet teljesített.
Most fog felébredni, aztán ünnepelünk.
— Hiányzik?
— Nem, egyáltalán nem unatkozom itt.
A férjem egy doboz boldogságot ajándékozott nekem.
— Milyen boldogságot?
— Majd holnap este eljöttök, és meglátjátok.
— Hát, Ilja tényleg egy nagy tréfamester.
— Nálam ő a legjobb.
Már késő volt, de Jana és Ilja még mindig az asztalnál ültek, pezsgőt ittak.
Ez vált a családi hagyományukká — március 8-át kettesben ünnepelték, másnap pedig meghívták a rokonokat és barátokat.
Figyelték, hogyan szoknak hozzá az új családtagok a lakáshoz.
A jóllakott, fürdés után illatos és fellazult szőrű kiscicák szorgosan járkáltak a szobában.
A város másik végén, egy másik ünnepi asztalnál pedig két érett, de magányos nő ült pezsgőt kortyolgatva.
Mindkettőjüknek sikeres üzlete volt, és „minket, szépeket, meg a kereskedés szerencséjét” köszöntötték.
De az egyikük másra gondolt — most a legjobban azt kívánta, hogy valaki ugyanolyan módon az egész városon át a szakadó esőben keressen neki tulipánokat, és ajándékozzon neki egy doboz boldogságot!
