– Ki lopott már megint kenyeret az étkezőből?! – kiabált Lídia Fjodorovna gondozónő, miközben berontott a gyerekszobába.
– Nem én voltam! – kiáltott fel az egyik fiú.
A többiek is tagadták.
Sása is azt mondta, hogy nem ő volt, de a hangja bizonytalanul csengett.
– Szóval te voltál?! – förmedt rá Lídia Fjodorovna, és megragadta a pulóver nyakát.
Minden gyerek félt tőle.
Nagyon szigorú természete volt.
Nem tűrte, hogy valami a háta mögött történjen.
Sása aznap egyszerűen csak peches volt.
Nem csak magának vitte el a kenyeret.
Megosztotta a többi gyerekkel is.
De senki nem akarta, hogy Lídia Fjodorovna haragját el kelljen viselnie.
Így hát Sása vállalta a bűnt.
Egész nap a sarokba állították büntetésből.
Másnap egy új gondozó jött – a kedves és csendes Marija Igorevna.
Sása mellette nem érezte magát megalázva vagy bántva.
Nem haragudott akkor sem, ha valaki engedély nélkül vitt el valamit az étkezőből.
Tudta, hogy a gyerekeknek nőniük kell – és ehhez enniük is.
Ráadásul Marija Igorevna mellett jókedvűek voltak a napok.
Mindig talált valami mókát az árva gyerekek számára.
Amikor a szigorú gondozónő volt szolgálatban, Sása mindig el akart szökni az árvaházból.
Most is ezt tette, és elindult a titkos útvonalán, amit csak ő ismert.
Még a portás, Vagyim bácsi sem tudott róla.
Elhúzott néhány deszkát, átbújt a kerítés alatt, és szabad volt.
Ősz vége volt.
A fák már elvesztették leveleiket, és a hó még nem esett le.
A természet komornak tűnt.
A madarak már melegebb vidékre repültek.
A parkban egy fiú sétált egyedül, nyitott kabátban.
Sása élvezte a magányt, és felnőttnek képzelte magát.
Már régóta vágyott arra, hogy felnőjön, és elhagyja az árvaházat, ahol minden szabály korlátozta.
Sétált a fák között, figyelte a száraz levelek zizegését a talpa alatt, és hallgatta a felette elrepülő varjak károgását.
A nap felhők mögé bújt.
Néha emberek haladtak el lehajtott fejjel a sétányokon.
Sása mindegyiküket alaposan megnézte.
„Nekik biztosan van otthonuk és családjuk… Ki akarna engem?” – gondolta szomorúan.
Ekkor egy furcsa férfi megállt előtte, és egy kis zacskót nyújtott felé.
– Tessék, neked hoztam – mondta a férfi.
– Nekem? Mi ez?
– Kekszek. Már többször is láttalak itt egyedül sétálni. Hol vannak a szüleid? – kérdezte.
– Én… én… – Sása nem akarta elmondani, honnan jött, és elfutott a zacskóval.
Egy kicsivel arrébb, a padon egy idős bácsit látott ülni.
Az öreg lehajtott fejjel, gondolataiba mélyedve ült.
– Helló! – köszönt neki a fiú.
Sása észrevette, hogy a bácsi szomorúnak tűnt.
Hirtelen nagy sajnálatot érzett iránta.
Leült mellé, és elkezdte enni a kekszeket.
– Kaphatok egyet? – kérdezte váratlanul az öreg, miközben a kezét a zacskó felé nyújtotta.
– Persze! Az árvaházban mindig megosztjuk egymással – válaszolta Sása, és adott neki egy darabot.
Aztán megállt.
Megfogadta, hogy nem árulja el, hogy árva, de most mégis elszólta magát.
– Szóval megszöktél? – kérdezte az öreg.
– Én meg itt bolyongok, és már semmire sem emlékszem… Az öregség ilyen.
Sása megkönnyebbült.
Jaj, de jó, hogy a bácsi nem kezdett faggatózni!
– Tényleg nem emlékszik semmire? – kérdezte kíváncsian a fiú.
Az öreg szomorúan bólintott.
– Szerencsétlenség… Az emberek nem tudják, mi vár rájuk a jövőben, de az öregség mindenkit utolér…
Sása pislogott, és figyelmesen hallgatta az öreget.
Tényleg megsajnálta.
Teljesen egyedül, senkinek sem kellett.
Neki legalább volt ágya, tányérja, pohara és kanala, de ez az öreg bácsi még azt sem tudta, hol lakik.
Tényleg nincs a világon egyetlen jó ember sem, aki befogadna egy védtelen öreget?
Ezen gondolkodott, miközben oldalról figyelte.
– Nincs telefonja? Talán az segítene – mondta komolyan.
Az öreg a zsebében kutatott, elővett egy régi mobilt, és odaadta a fiúnak.
Sása megnyomott egy gombot, és a képernyő felvillant.
Ekkor megjelent egy hívás.
– Hívják! – kiáltotta örömmel.
– Felvegyem?
Az öreg bólintott.
– Talán neked gyorsabban elmondják – mondta halkan.
Sása megnyomta a zöld gombot, és a füléhez emelte a telefont.
– Halló? – szólt bele valaki.
– Apa, hol vagy? Tegnap óta keresünk!
– Nem ő az apád. A parkban sétáltam, és megtaláltam ezt a bácsit. Most is mellette ülök – válaszolta Sása.
– Mondj gyorsan címet!
A fiú elmondta, hol vannak.
A hívás után gyorsan elbúcsúzott, és visszaszaladt az árvaházba.
Nem akarta, hogy megint megbüntessék.
– Várj, fiú! Sása! – kiáltotta utána az öreg, de a fiú már nem nézett vissza.
– Köszönöm a kekszet!
Amikor visszaért, gyorsan kinyitotta az ajtót, de megdermedt.
Az előtérben Lídia Fjodorovna állt.
Arcán dühös kifejezés.
– Tehát visszajöttél? Hányszor mondtam már, hogy nem szabad engedély nélkül elmenni?! – kiabált, és megragadta a fülét.
– Áú! Hová visz?!
– Szemtelen! – morogta a gondozónő.
Sása hallotta, ahogy elfordul a kulcs a zárban.
– Maradj itt, kis semmirekellő – mondta hangosan, és egy sötét sarokba lökte.
– Gondolkodj csak el a tetteiden!
Sása körbenézett.
Nagyon sötét volt.
Egy halvány fény fentről megvilágította a helyiséget – ez volt a büntetőszoba.
Dörömbölt és kiabált, de senki sem hallotta meg.
Így elaludt, sírva, az ajtónak dőlve.
Álmodott.
Az apjával sétált a városban.
Az apja magyarázott neki valamit, ő pedig figyelmesen hallgatta.
Mellette biztonságban érezte magát…
Egy luxusautó állt meg az árvaház előtt.
– Jaj, kik lehetnek ezek?! – kiáltotta a dajka az ablakhoz rohanva.
– Lídia Fjodorovna, látogatók jöttek.
A gondozónő is kinézett, és így szólt:
– Elmegyek, megnézem őket. Fontos embereknek tűnnek.
– Jó napot! – köszönt udvariasan, és ajtót nyitott egy férfinak és egy nőnek.
– Egy ügyben jöttünk. Bemehetünk?
Lídia Fjodorovna mosolygott, de fagyos arccal engedte be őket.
– Egy fiút keresünk. A neve Sása. Tizenegy éves. Állítólag gyakran megszökik – mondta a férfi.
– Sása? – vonta össze szemöldökét a nő.
– Történt valami? – kérdezte a férfi aggódva.
– Nem, minden rendben. Csak épp…
– Akkor vezessen hozzá – javasolta a nő.
– Fontos dolgunk van vele.
Kelletlenül, de a gondozónő lement a pincébe.
– A pincében van? – döbbent meg a férfi.
– Igen, így alakult – mormolta.
Egy vaskapuhoz értek.
– Itt van – mondta a nő, és kinyitotta.
Amikor meglátták a sarkában gubbasztó fiút, felkiáltottak.
– Sása? – a férfi elakadt.
Aztán Lídia Fjodorovnára nézett.
– Mégis mit képzel?! Miért zárta be?! Kinek képzeli magát?! Ez törvénytelen!
– Maga a hibás. Nem szabadott volna kiszöknie – válaszolta.
– Tudja mit? Keressen új állást! – mondta a férfi.
Ezután a fiúhoz fordult.
– Sása, érted jöttünk.
– Értem? – kérdezte halkan.
– Ne félj – mondta a férfi, és megfogta a kezét.
– Gyere fel, mindent elmondok.
Később Sása megtudta, hogy a párnak nem lehetett gyereke, és külön miatta jöttek.
– Köszönöm, hogy ennivalót adtál az apámnak a parkban – mondta a férfi.
– Ha te nem lettél volna ott, ki tudja, mi történik vele… Sok rossz ember van.
Sása a jövendőbeli szüleire nézett, és úgy érezte, mintha az álma folytatódna.
Meg is csípte magát.
Ez valóság? Lesz saját családja?
… Lídia Fjodorovnát még aznap kirúgták.
Az igazgatónő megígérte, hogy többet nem dolgozhat gondozóként.
Eltelt az idő.
Sása büszkén hagyta el azt a helyet, ahol egész gyermekkorát töltötte.
Az új apja kezét fogta, aki kísértetiesen hasonlított az álombeli apára.
A fiú számára új élet kezdődött – egy élet, amiben nem volt többé helye a szigorú Lídia Fjodorovnának, aki ekkor már felmosóronggyal a kezében súrolt egy másik otthonban, felügyelet alatt…
