„Ma olyan gyönyörű vagy, hogy nem tudom elhinni, milyen szerencsés vagyok.
Hidd el nekem, soha nem gondoltam volna, hogy a sors egy ilyen találkozással ajándékoz meg.”
Arthur ezeket a szavakat mondta az első esténken, amikor leült mellém a „Mont Blanc” étteremben.
A szemei őszinteségtől ragyogtak — vagy attól, amit a legtöbben annak neveznek.
Mosollyal válaszoltam, egy pillanatra találkozva a tekintetével, mielőtt elfordítottam volna a szemem.
Kissé megemelt áll, félig lesütött szempillák — egy kép, amit a tükör előtt begyakoroltam, míg rutinná nem vált.
Nem túl kezdeményező, de nem is rideg.
Egy kevés titokzatosság.
A felettesem, Karpova ezredes, öt héttel korábban adta át nekem az ő ügyét.
— Marina, csak te tudsz közel kerülni hozzá.
Három éve figyeljük — egyetlen nyom nélkül.
Megfoghatatlan, óvatos.
És reagál… egy bizonyos típusú nőre.
— Mégis, milyenre? — kérdeztem, miközben a dossziét lapoztam és a fényképeket nézegettem.
Jóvágású férfi.
Magas, határozott, átható tekintettel.
— Azokra, akik hagyják magukat irányítani.
Akiknél nincsenek éles sarkok.
Akiket kontrollálni lehet.
Bólintottam.
Szerep, amit kívülről tudtam.
Felkészülés.
Új életrajz, dokumentumok, fedősztori, ruhatár.
Marina Volkova eltűnt, megjelent Alisz Szvetlova — egy fordítónő, aki családra vágyik és belefáradt a magányba.
Most ez az ember ült velem szemben.
Mosolygott, üzleteiről, építési projektekről, szerződésekről beszélt.
— Tudod, Alisz — mondta, miközben megérintette a kezemet —, nem hiszek a véletlenekben.
A mi találkozásunk a sors műve.
Éreztem az erejét az ujjaiban.
A hatalomhoz való szokást.
A birtokláshoz való szokást.
Úgy mosolyogtam, ahogy tanítottak — enyhe sebezhetőséggel a szememben.
— És én is hiszek benne, Arthur.
A következő három hónap szélviharként repült el.
Virágok, éttermek, tengerparti kirándulások.
Ő nagylelkű volt, figyelmes, kifogástalan.
Előtte szándékosan halványnak, szerénynek, hálásnak mutatkoztam a gondoskodásáért.
Minden este — jelentés a központba.
Minden reggel — eligazítás.
Minden nap — új információ a cégéről, a sémáiról, a közvetítők hálózatáról, akiknél az illegális dokumentumok és kenőpénzek átmentek.
— A feleségem leszel — jelentette ki kilencvenkét nap múlva.
Nem kérdezte — kijelentette.
Az esküvő a vártnál korábban megtörtént.
A vidéki birtokon.
Fehér ruha.
Pezsgő.
Táncok.
Az én csoportom ott volt a teremben, távoli rokonoknak álcázva.
Karpova — szigorú hölgy kék kosztümben.
Miközben táncoltunk, odasúgta:
— Két hónap, legfeljebb három.
Bizonyítékokra van szükségünk.
Dokumentumokra közvetlenül a számítógépéből.
Nevekre.
Dátumokra.
Találkozókra.
Bólintottam, mosolyogva, mintha bókot mondott volna.
Gyűrű volt az ujjamon, minikamera a medálomban.
Három mikrokamera a házban.
Adóvevő elrejtve a táskám bélésében.
Este a házába mentünk — fehér kúria, magas kerítéssel a jómódú külvárosban.
A teraszon maradtam, a csillagos eget figyelve, amikor odalépett és átölelt.
A lehelete whisky-illatú volt.
— Most már az enyém vagy — súgta, erősen szorítva a kezemet.
Megfordultam, igyekezve boldognak és szerelmesnek látszani.
De valami a tekintetében jeges hideget futtatott végig a gerincemen.
Ez annak az embernek a pillantása volt, aki éppen most vetette le a maszkját.
A játék elkezdődött.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a függönyt elhúzzák.
A napfény a szemembe vágott, össze kellett hunyorítanom.
— Kelj fel.
Kilenc óra van.
Nincs idő húzni az időt.
Arthur hangja megváltozott — száraz, éles.
Felültem az ágyon, próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Előttem egy másik ember állt — szigorú tekintettel és összeszorított ajkakkal.
— Tizenöt perc múlva reggeli.
Ne késs.
Válaszra sem várva távozott.
A maszk gyorsabban hullott le, mint ahogy az elemzők előrejelezték.
Karpova mondta: „Az ilyen típusok nem tudnak sokáig színlelni.
A hatalom és a kontroll táplálja őket.”
Amikor lementem reggelizni, a személyzet már terítette az asztalt.
Arthur a laptopja fölé hajolt, fel sem nézett.
— Gondoltam, ma elmennék egy állásinterjúra — mondtam, miközben vajat kentem a kenyérre.
— Fordítói állásra…
— Nem — felelte, még csak rám sem pillantva.
— Az én feleségem nem fog fillérekért dolgozni.
— De én szeretem a munkámat…
A keze nagy erővel csapódott az asztalra, a csészék megugrottak.
— Nem hallottál?
Azt mondtam — nem.
Bennem újra fellángolt a rég elfeledett érzés — a düh.
Az igazi Marina Volkova, aki egykor eltörte egy tolvaj kezét, aki puszta kézzel ártalmatlanná tett egy felfegyverzett bűnözőt, a felszínre tört.
De visszatartottam.
Lesütöttem a szemem.
Az asztal alatt fájdalomig szorítottam ökölbe a kezem.
— Ahogy akarod, drágám.
A következő hetek hideg csatározássá váltak.
Arthur módszeresen irányította az életem minden aspektusát.
A házból való kilépés — csak az ő engedélyével.
Telefonhívások — az ő felügyelete alatt.
Ruhák — az ő ízlése szerint.
Minden este — beszámoló a hollétemről és a kapcsolataimról.
— Tegnap ezt a blúzt viselted — szűkítette össze a szemét.
— Azt hitted, ezt megengedheted magadnak?
— Azt hiszed, egy slampos nőért nősültem meg?
Felálltam, és szó nélkül átöltöztem.
Minden megaláztatás, minden parancs — mindent rögzítettek a mikrofonok és továbbították a központba.
De többre volt szükségem.
Hozzáférés az irodájához, a fájlokhoz, a festmény mögötti széfhez.
Éjszakánként, miközben aludt, titokban átkutattam a házat, dokumentumokat és jelszavakat keresve.
Nappal a megtört, engedelmes feleség szerepét játszottam.
Minden kitörése csak növelte a magabiztosságát.
A büntetlenség érzése egyre erősödött.
— Te az én tulajdonom vagy — mondta, miközben hirtelen megragadta az államat.
— Ne felejtsd el.
— Azért létezel, hogy engem szolgálj.
— Igen, Arthur — suttogtam.
De a fejemben Karpova hangja visszhangzott: „Még egy hét, Marina.
Majdnem minden a kezünkben van.”
Ugyanazon az estén szerencsém volt.
Ahogy mindig, miközben zuhanyozott, készítettem neki egy italt, és ő az asztalon hagyta a telefonját — pedig szinte soha nem tette.
Hiba.
Négy másodperc, és feltörtem a jelszót.
Hónapok megfigyelései a szokásairól, a tekintetéről, az ajkairól, a gesztusairól.
Hat perc múlva a helyére tettem vissza a telefont, lesütöttem a szemem, amikor meghallottam, hogy törölközőben visszatér.
Minden adat átadásra került.
— Mit matatol ott? — morogta, miközben látta, hogy gyógyteát készítek.
— Bocsánat — próbáltam alázatos lenni.
De belül örültem.
A laptopjához és a széfhez még hozzá kellett férnem, de a csoport számára a telefonról szerzett adatok sokkal fontosabbak voltak.
Arthur egy húzásra kiitta a csészét.
Grimaszolt.
— Még ezt sem tudod rendesen megcsinálni.
A csészét a mosogatóba vágta.
A szilánkok szanaszét repültek, a tea szétfolyt a pulton.
— Takarítsd fel, és menj aludni — parancsolta.
— Rád nézni is undorító.
Letérdeltem, hogy összeszedjem a szilánkokat.
A fülesben Karpova hangja hallatszott:
— Szokolov első vallomását tette.
Elkezdte kiadni a társait.
Remek munka, Marina.
Pihenj egy hetet.
Mosolyogva tettem el a telefont.
Aznap este, már a saját lakásomban, forró zuhany alatt mostam le a szerep maradványait.
Odakint a város fényei villogtak, a megszokott forgalom zaja hallatszott.
Az asztalon ott hevert egy tegnapról maradt ing, a kávé még a kávéfőzőben volt.
Ez a nap volt az utolsó ebben a „sorozatban”.
Arthur találkozót szervezett a vidéki házban a partnereivel — ott kellett megbeszélniük az új szállítási feltételeket és a „probléma megoldását” egy kellemetlen tanúval.
Az éj sötét volt, mint mindig.
Amikor megérkeztünk, Karpova csoportja már kint várt, készen arra, hogy belépjen.
— Itt az idő cselekedni — mondtam halkan, miközben éreztem, ahogy az izgalom végigfut az ereimben.
Bent Arthur biztos volt benne, hogy sérthetetlen.
Mosolyogtam rá, miközben elhaladtam mellette.
— Drágám, olyan unalmas nekem — mondtam.
— Csináljuk gyorsan.
A játék akkor ért véget, amikor rájött, hogy csak az illúziót tartotta kézben.
