– Kolja, félek… – suttogta Lera, miközben remegő ujjai között szorította egyszerű pamutruhájának szélét.
A hangja úgy remegett, mint egy őszi falevél a szélben, a könnyekkel teli szemei pedig könyörögve néztek Nyikolajra, mintha nem csak választ kérnének, hanem megváltást.
– Mitől félsz? – kérdezte ő gyengéden, szinte szeretettel, miközben megfogta a lány kezét és magához húzta.
– Egy hónap múlva esküvőnk lesz.
Minden el van döntve. A szüleink tudnak róla. Család leszünk.
– És ha meggondolod magad?.. – suttogta a lány, hangjában jeges szomorúság csengett.
– Ha elmész…
Mi lesz velem? Egyedül… A gyerekkel…
– Te kis butus, – mosolygott, és homlokon csókolta.
– Ha fiunk születik, együtt fogunk horgászni járni.
Megtanítom őt becsületre, erőre, türelemre. És ha lány lesz – segítőtársad lesz, örömöd, a ház világossága.
– És ha az apját keresi majd?..
– Megtalálja.
Én leszek az apja. Hamarosan felveszed a vezetéknevemet, a feleségem leszel.
És többé nem fogsz félni. Megígérem.
Megcsókolta őt az ajkán – gyengéden, mint először, mintha ebbe a csókba próbálná belesűríteni minden ígéretét.
Aztán könnyedén átlendült a fakerítésen, maga mögött hagyva az utcai csendet, ahol már kihunytak az utolsó fények.
Az éjszaka még nem köszöntött be, de a faluban, mintha vezényszóra, minden elcsendesedett: se nevetés, se ének, csak néha egy-egy kutyaugatás, és a szél zizegése a levelek között.
A falusi élet elszenderedett, mint egy vándor, aki elfáradt egy hosszú nap után.
Nyikolaj zsebre tett kézzel sétált, arcán könnyű mosollyal.
A vetési munkálatokban dolgozott, és ott egész jól fizettek – nem csak kenyérre vajjal, hanem álmokra is.
Új tetőre, szép ruhára Lerának, babakocsira a jövendő gyermeknek.
Az elnök adott neki pár szabadnapot – kipihenhette magát, készülhetett az esküvőre.
Minden olyan világosnak tűnt, mint egy hajnal. De hirtelen észrevett egy alakot az út szélén. Nem volt falusi.
Egyetlen helybéli nő sem viselt volna ilyen szoros nadrágot, nem állt volna ott cigarettával a kezében, mintha egy divatlap borítójáról lépett volna elő.
Rövidre nyírt haj, kihívó, pimasz tekintet.
Az idegen mintha kihívást intézett volna a falu csendjéhez, mintha azért jött volna, hogy mindent felforgasson.
– Helló, szépség! – szólt oda, megállva pár lépésre tőle.
– Honnan kerültél ide?
– Nahát, milyen udvariasak errefelé! – nevetett a lány, miközben füstöt fújt ki.
– Bemutatkozni tudsz, vagy nem tanítottak illedelmességre?
– Nyikolaj vagyok.
És te?
– Marina, – vetette oda, miközben leütötte a hamut.
– Mondd csak, hová lehet elmenni szórakozni ebben az isten háta mögötti helyen?
– Szombatonként a klubban van tánc, – vont vállat Kolja.
– Szombat? Nekem nem holnap kell! Nekem most kell!
– Most? – gondolkodott el.
– Hát… ha most – akkor gyere hozzám.
Nálam csend van, senki sem zavar.
– Akkor gyere.
A nagymamánál béreltem egy nyári házikót. Nincs messze.
Tizenöt perc múlva már egy hűvös szobában ültek, ahol egy régi lemezjátszón halk, andalító zene szólt.
Az asztalon borosüveg, gyümölcsök, gyertyák.
Marina kihívóan nézett rá, de a szemében nem csak vágy égett – ott volt a lázadás, az újdonság, az éles, tiltott dolgok iránti szomjúság.
– Táncolunk? – kérdezte, miközben felállt.
– Táncoljunk, – válaszolta ő, átölelve a lányt.
A zene, a tánc, a közelség – mindez olyan volt, mint egy álom.
Egy veszélyes, édes, megtévesztő álom. Reggel Nyikolaj hideg verítékben ébredt.
Felugrott, összepakolt, kirohant az utcára, úgy nézelődve, mint egy bűnöző.
A nap már felkelt, és nemsokára az asszonyok indultak fejni a teheneket.
Szaladt a poros úton, a szíve vadul vert. Mit tett? Hogy tehette meg?
Hisz Lera várja őt… A gyermeküket várja…
De este ismét elment Marinához. Hiszen már csak egy napja volt hátra.
Ez volt az utolsó éjszaka. Az utolsó gyengeség. Az utolsó bűn.
És közben a farmon, miközben Lera épp kiöntötte a tejet a vödörből, az egyik fejőlány horkantva megjegyezte:
– Lera, a te Koljád nem aludt otthon.
Látták, hogy besurrant az idegen nő házába.
– Hazudsz! – kiáltott fel Lera, és a vödör nagy csattanással esett a földre.
– Senki nem hazudik.
Azt beszélik, elmegy vele a városba. Ott hagy téged, terhesen, mint egy elnyűtt cipőt.
A szavak úgy hasítottak a szívébe, mint a kés. Lera Kolja házához rohant. Az ajtó zárva volt.
Csak Kolja anyja ült az asztalnál, könnytől vörös szemekkel nézett ki az ablakon.
– Elment… – suttogta.
– Vele.
A városba. Lera a földre roskadt, a fal mentén lecsúszva. Összeomlott a világ.
A fülében zúgott, a fejében egyetlen gondolat: szégyen.
Ő – terhes, elhagyott, megalázott. Hogyan nézzen az emberek szemébe? Hogyan éljen tovább?
Felkapta magát, hazaszaladt, letépte magáról a köntöst, mintha le akarta volna tépni magáról a szégyent.
A halántékában lüktetett a fájdalom. Nem. Tudom, mit kell tennem.
A faluban lakott egy gyógyító asszony, Valja – egy nő, akinek szemében a fájdalom és az évszázadok bölcsessége tükröződött.
Hozzá mentek, amikor a gyerekek betegek lettek, amikor a férjek ittak, amikor a szív megszakadt.
És most hozzá ment Lera – megtört szívvel és egy tehertől sújtva, amit nem tudott, hogyan cipeljen tovább.
– Anya, Kolja elhagyott… Elment egy másikhoz… A városba… – sírt, miközben berontott a házba.
– És te? És a gyerek? – kérdezte rémülten az anyja.
– Miért kellene neki én? Vidéki vagyok… Egyszerű…
Apja kijött a szobából, az arca kővé dermedt.
– Ha csak megjelenik – lelövöm! – kiáltotta, ökölbe szorítva a kezét.
– Kicsim, miért érdemled ezt?.. – sírt az anyja.
– Anya, megyek Valjához. Mondd a munkahelyen, hogy nem vagyok ott… – pakolta a dolgait Lera.
– Menj, lányom. Én majd mindent elmondok…
Egy órával később a javasasszony háza előtt állt.
– Gyere be, lányom. Igyunk teát, beszélgessünk – hívta Valja, mintha már mindent tudna.
Az asztalnál, a petróleumlámpa fényénél csendben ültek. Aztán az öregasszony megkérdezte:
– Miért jöttél?
És Lera elmesélte mindent. Az egész fájdalmat, az egész félelmet, az egész szégyent.
Az öregasszony teát töltött neki. Keserű volt, gyógynövényes ízzel, valami ismeretlen ízzel.
Percek múlva Lera nehézséget érzett a fejében, a szemei ólommá váltak. Elaludt.
És álmot látott. A gyerek – kicsi, törékeny – egy gyors folyású folyóban fulladozott. Kiáltott, hívta: „Anya! Segíts!”
De nem tudott mozdulni. A lábai mintha a földhöz ragadtak volna.
Kiabált, de a hangját nem hallották. És aztán – csobbanás. És csend. Felébredt.
– Nos, döntöttél? – kérdezte Valja.
– Megszabadulsz a gyerektől?
Lera hallgatott. Aztán halkan mondta:
– Nem. Ez az élet. A vérem. A lelkem. Nem ölöm meg.
– Szép vagy, – bólintott a javasasszony.
– Menj haza. És ne feledd: nem vagy egyedül.
Hazafelé gyalog ment. Valja megtiltotta neki, hogy biciklivel menjen – terheseknek tilos.
De Lera felemelt fejjel ment. Meg fogja szülni ezt a gyereket. Fel fogja nevelni.
Erős lesz. Van Valja. Vannak szülei. Van szeretete.
Kilenc hónappal később, egy tiszta tavaszi napon, megszületett a fiú. Egészséges, sírós, fürge kis kezecskékkel.
A szülészetről Lera anyja és apja fogadták.
Másnap pedig megérkezett Kolja anyja – egy kis csomaggal, amelyben kötött zoknik, rugdalózók és egy babatakaró volt.
– Kérem… engedjék meg, hogy láthassam az unokámat… Hiszen én vagyok a nagymamája… – remegve mondta.
Lera habozott, majd gyengéden átnyújtotta a babát.
– Ó, te drága, édes gyermekem… – suttogta a nő, a szívéhez szorítva a gyereket.
– A nagymama hozott neked valamit, amije senkinek sincs – szeretetet.
Két hónap múlva Kolja visszatért. A város nem fogadta el.
Marina elment. Ő a bolt előtt állt, panaszkodva a barátainak:
– Nem fogjátok elhinni! Minden nap bulikat csinál! Főzni nem tud!
– Ha maradtál volna Lera mellett – nem lennének problémáid, – válaszolták neki.
– Hagyd már, Lera megbocsát nekem… – sóhajtott.
– Nem fog megbocsátani. Ő férjhez megy. És a fiút az új férjének fogja bejegyeztetni. Most már neki saját élete van.
Otthon az anyja várta. Teát adott neki, aztán kivitte a bőröndöt a tornácról.
– Menj vissza a városodba. Ott jól érezted magad, amikor otthagytál egy terhes lányt. Itt nem vagy szívesen látott.
– De hová menjek?..
– Megtalálod. Ahogy megtaláltad azt is, aki elvitt téged a jóról.
És egy hét múlva a faluban zajos volt az esküvő.
Lera mosollyal ment az oltárhoz, fehér ruhában, a fiát a karjában tartva.
Az új férj – kedves, erős, megbízható – átölelte a vállát.
A kisfiúnak most három nagymamája volt: a vér szerinti, a javasasszony Valja és Kolja anyja, aki minden ellenére eljött az esküvőre és örömében sírt.
Az élet folytatódott. Erős. Élénk. Igazi. És ebben volt az értelme.
