Egy átlagos hétköznap este volt — a metró zúgott, szunnyadt, és fáradt embereket vitt haza az útvonalán.
Az ablak mellett ültem.
Egyik megállónál kinyíltak az ajtók, és a vagonba belépett egy körülbelül tízéves fiú.
Úgy nézett ki, mintha megszökött volna az iskolából — kócos volt, gyűrött rövidnadrágban, kezében egy elnyűtt edzőcipővel.
De a legfontosabb: mezítláb volt. Az egyik lábán csíkos, vékony zokni volt.
Leült egy szabad helyre két utas közé, és próbált láthatatlan maradni.
Az emberek körülötte így is észrevették.
Valaki hirtelen a telefonjába mélyedt, másvalaki végigmérte, majd azonnal úgy tett, mintha túl elfoglalt lenne a gondolataival.
De a férfi, aki a fiú jobbján ült, más volt.
Munkaruhát viselt — festékes farmernadrágot, vastag dzsekit, nehéz bakancsot.
Tekintete újra és újra megállt a fiú mezítláb lábain, aztán a saját lábánál álló táskájára pillantott.
Valamin gondolkodott. Eltelt két megálló. Aztán még egy.
A negyediknél hirtelen előrehajolt, megköszörülte a torkát — nem hangosan, de úgy, hogy mindenki felfigyelt —, és olyat mondott, amitől mindenki megdöbbent:
— Figyelj csak.
Most vettem a fiamnak egy pár edzőcipőt.
De talán nélküle is elboldogul. Van még egy jó állapotú párja.
Neked viszont úgy tűnik, nagyobb szükséged van rá.
Elővette a táskájából a dobozt. Felemelte a tetejét.
Bent egy pár kék sportcipő volt, újak, címkével.
A fiú úgy nézett, mintha nem értené.
Először a cipőre. Aztán a férfira. Majd megint a cipőre.
Elvette, óvatosan felpróbálta…
És passzolt. Tökéletesen.
Felemelte a fejét, az ajkán bizonytalan mosoly jelent meg.
Szinte suttogva mondta:
— Köszönöm.
A férfi vállat vont, mintha ez az egész semmiség lenne:
— Csak add tovább.
Amikor tudod. A fiú a következő megállónál leszállt.
Már nem volt görnyedt, új cipő volt rajta — és valami más is, amit nem lehet látni, de jobban melegít, mint bármilyen lábbeli: a hit az emberekben.
