— Csak azért dolgoztál azon a rozoga házon! — ezek a szavak végig úgy csaptak le Zsenyára, mint ostorcsapások.
— Mire számítottál, Zsenka? Egy boldog életre? Nos, megkaptad, megérdemled!
Ledobta a nehéz táskáit, és leült egy öreg fatönkre. Minden olyan jól indult…
Vagy csak magát csapta be?
Húsz év együttélés Misha-val egy reggel ért véget, amikor az éjszakai műszak után hazatért, és nem egyedül találta a férjét, ráadásul a holmiját szépen az ajtó előtt hagyták.
— Misha, mit jelent mindez?
Zsenyát annyira ledöbbentette, hogy nem támadt rá a fiatal nőre, aki könnyű köntösben sétált át a lakáson.
— Ez azt jelenti, kedvesem, hogy nem akarok tovább titkolózni. A kedvesemmel akarok lenni, nem veled.
— Misha, mit mondasz? Húsz éve együtt vagyunk!
— Pontosan, húsz év nyomorúság. Jól tudod, hogy soha nem volt köztünk igazi szerelem. Ráadásul te kényszerítettél házasságra!
— Hogy érted? Mit beszélsz? Azt hittem, más vagy… De te is csak átlagos vagy!
Zsenya azt akarta mondani, hogy mindenki az elején tökéletesnek tűnik, aztán… De Misha nem hagyta beszélni.
— Elég, nem kell magyarázkodnod. Vedd össze a cuccaid, és menj el. Már kértem a válást.
— De hova menjek? — kérdezte zavartan Zsenya.
A férje nevetett, és az új barátnője, aki az ő vállára simult, vele együtt nevetett.
— Tessék, vedd a kulcsokat. Ez a hely a tiéd. Többet nem érsz.
— Misha, de…
Kihúzta a lakásból, anélkül, hogy hagyta volna beszélni, mint egy kóbor macskát, majd bezárta az ajtót.
Zsenya hallotta a szomszéd ajtó zárjának kattanását, és elrohant. Milyen szégyen!
A fejében hallotta a szomszédasszony szavait: „Mihail mellett fog sírni.”
És mennyire védte akkor őt, meggyőzve mindenkit, hogy tökéletes férje van.
Ő maga teremtette meg Misha kultuszát a házukban. Azt hitte, így kell lennie, mint azokban a regényekben, amiket annyira szeretett olvasni.
Az anyja folyton kritizálta:
— Zsenya, ostobaságokat olvasol, és lehetetlent álmodsz! A való életben nincsenek fehér lovon érkező hercegek, mind már foglaltak az óvodában.
Menj inkább etesd meg a csirkéket, és takarítsd ki a disznóólat.
Zsenya fintorgott, és várta, hogy elhagyhassa a falut, és a városba mehessen, ahol megtalálja a sorsát.
A városban nem kellett kézzel mosnia, vagy vizet és fát cipelnie.
Így is lett. Vérbe és idegekbe került, amikor Stepan megtudta a terveit. De aztán Zsenya határozottan mondta:
— Nem akarok úgy élni, mint ti. Nem akarom, és kész.
— Szóval rosszul élünk, mi? És Stepan sem a jó parti neked?
— Egész életemben arról álmodtam, hogy egy traktoroshoz megyek férjhez!
— Tudod, Zsenya? Néha azt hiszem, hogy kicserélték a gyerekeket a kórházban. Egy ilyen lány nem lehet a miénk!
Zsenya felszisszent:
— Nem leszek nagyon szomorú, ha abbahagyjátok, hogy a lányotoknak hívjatok. Egy kis önérzet — a tehenek se csavarják a farkukat!
Elment. Látta anyja könnyeit, de mégis távozott. A buszmegállónál Stepan utánaszaladt.
— Zsenya, tényleg elmész?
Stepan kedves volt, és tetszett neki, de nem látott jövőt vele. Akkor mindketten a faluban maradnának.
— Remélem, ez soha nem történik meg, Zsenya! Mit beszélsz? Nekem mindegy, de mit szólnak a szüleid? Az én szüleim nem akarnak ilyen lányt!
Megjött a busz. Zsenya felszállt, megfordult, és kétségbeesetten kiáltott:
— Kérlek, vigyél el ezt a lányt autóval…
És beszállt. A bánat gyorsan eltűnt, mert biztos volt benne — a szerencséje felé tartott!
Michaélt a gyárban ismerte meg, ahol rögtön elkezdett dolgozni. Ő volt az osztályvezetője.
Erőfeszítéseket kellett tennie, de négy hónappal később összeházasodtak. Ettől a pillanattól kezdve Zsenja elkezdte felépíteni azt az életet, amiről mindig álmodott.
Felújításokat végzett, divatos mosdókagylót keresett, legtöbbször éjszaka dolgozott.
A férje többször is javasolta, hogy inkább tanuljon valamit, hogy előrébb jusson, ne csak munkás legyen.
De Zsenjának nem volt rá ideje — Michaél hamarosan az ő példaképe lett.
Úgy tűnt, ez neki is tetszett: szerette a szép ruhákat, kosztümöket, a finom reggeliket, a kristálytiszta rendet. Zsenja sóhajtott a kollégáinak:
— Óóó!
Nem ment haza. Először nem akart, aztán szégyellte, hogy ilyen sokáig nem volt otthon.
Aztán pedig annyi év telt el… Milyen arccal mehetne vissza? Talán már nem is él mindenki…
Zsenja felállt. A buszsofőr szerint még legalább egy óra gyaloglás volt hátra. Hát, ha egyszer odaér, lefekszik, és többé nem kel fel.
Minden összeomlott, minden tönkrement. Talán sosem volt is igazán — csak egy álom az ő képzeletében?
— Segítség!
Zsenja megállt. Egy földúton sétált, és egy perccel azelőtt senki sem volt ott.
Megfordult — egy zavart lány futott feléje, egy fiúcsoport üldözte. Két nő is utána futott. Mindenki kiabált.
A lány cigány volt, a fiúk és a nők verni akarták. Zsenja megemelte magát, és felkapott egy botot.
— Hé! Mit akartok?
A fiúk szétszéledtek, de a nők ott maradtak.
— Ki vagy te? Takarodj arrébb, megverjük! Ne merjen lopni!
— És mit loptál tőlünk?
— Tőlem tejfölt, tőlem egy darab szalonnát! Szemtelen vagy!
Zsenja lenézőn nézett rájuk.
— Egy gyereknek sem adtok enni?
Elővette a pénztárcáját, kihúzta az utolsó bankjegyeket — nem számított, hogy ez az utolsó pénze — és a földre dobta.
— Szedd össze. Hagyd abba ezt a harcot ilyen apróság miatt.
— És te, cigánylány, ne merj visszajönni! Te sem, lány, te nem idevalósi vagy!
— Nevetséges, hogy szidjátok az egyszerű embereket a cigányok miatt!
A kis zavart lány csak akkor engedte el Zsenját, amikor a nők eltűntek a bokrok között.
— Köszönöm! — mondta mosolyogva. — Egyáltalán nem félsz, igaz?
— Csak fáradt vagyok. Már régóta megyek.
— Miért lopsz, cigánylány?
A lány vállat vont:
— Nos, őszintén szólva, mindig lopunk. Ez a munkánk.
Zsenjának erősen kellett koncentrálnia, hogy ne nevessen.
— És ezt így könnyedén mondod?
A lány előhúzott szalonnát és kenyeret, majd egy kést. Kijött hozzá egy újhagyma, és látszólag a tejfölös doboz is.
— Na, éhes vagy? Ülj le. Enni fogunk. Nekem nincs messze, de neked még jócskán.
Zsenja meglepődve húzta fel a szemöldökét.
— Honnan tudod?
— Mindent tudok. Először is, cigány vagyok. Másodszor, jós családból származom.
Zsenja nevetett.
— Ugyan! Jóslás nincs, ez csak kitaláció, hogy pénzt csikarjanak ki.
A szalonna és a hagyma darabok nagyon ízletesnek tűntek. „Nos, lopott, de ma reggel még nem ettem semmit,” gondolta.
— Meg tudsz jósolni nekem? Csak nincs több pénzem.
A lány komolyan nézett rá.
— Tudok. De úgysem hiszed el. Én döntöm el, hogy megbízom-e benned. Add a kezed!
A cigánylány hosszasan nézte a tenyérben lévő vonalakat, és amikor beszélni kezdett, a hangja teljesen megváltozott.
— Ne bánkódj amiatt, ami történt. Ami volt, az sosem volt a tiéd.
Ez büntetés volt, mert elutasítottad a szerencsét, amit felülről kaptál. Most minden visszatér oda, ahol hibáztál.
Zsenja meglepődve pislogott.
— Nem értem.
A lány ránézett, és visszavette az eredeti hangját:
— Nem is kell. Ha eljön az idő, majd megérted. Oké, mennem kell, napnyugta előtt haza kell érnem.
Összeszedte a maradék ételt, valami láthatatlan zsebekbe tette a hosszú szoknyája alatt, és elfutott az úton. Zsenja motyogta:
— Furcsa. Mind furcsák.
A ház, ahová végül megérkezett, igazi romhalmaz volt. Csak két ablakban volt üveg, a kert gazos volt. Zsenja értette, hogy régen itt élt a férje családja.
Mit keres itt egyáltalán? Hirtelen indult el, hogy valakinek bizonyítson? Vagy itt talál valamit… Nos. Néhány napot itt marad. Vagy legalább egy napot pihen — aztán visszamegy!
Kitakarította a szobát, ahol az ablakok voltak, saját takaróját kiterítette az ágyra, lefeküdt. De amint lefeküdt, könnyek kezdtek folyni maguktól. „Húsz év élt és…”
Nem vette észre azonnal, hogy valaki beszél a házban.
— Van itt valaki?
Felugrott.
— Ki van ott?
„Ez a vég,” gondolta. Ki jönne egy ilyen házhoz? Zsenja lassan kinyitotta az ajtót.
— Ki van ott?
Egy széles vállú férfi, aki háttal állt neki, felugrott.
— Te jó ég, megijesztettél! Furcsa, most még te magad is kiabáltál, hogy van itt valaki.
— Igen, de nem gondoltam, hogy találok valakit. Bocsi. Vadászatról jövök, az autóm pont itt romlott le a ház előtt. Azt hittem, üres, talán ott alhatok…
Zsenja felült.
— Mit keresel itt ezen a helyen? Tudod, hogy városban éltem, férjem volt… Stjopa, örülök, hogy látlak! Mi történt? Miért sírsz?
Zsenja hangosan zokogott, nem bírta visszatartani magát. Stepan leült mellé, és azt mondta:
— Ha a sors ismét összehoz minket, akkor többé nem megyek el. Mondd el mindent, beszéljünk róla.
Egy óra múlva az asztalnál ültek. Stepan elővett egy kulacsot, műanyag poharakba töltötte a tartalmát.
— Gyere, Zsenja, egy kortyra! Így könnyebb beszélni.
Zsenja szünet nélkül mesélt, Stepan figyelmesen hallgatott.
— Így vesztegettem el húsz évemet a saját butaságom miatt.
— Nem mondhatod, hogy mindez hiábavaló volt. A legfontosabb, hogy felismerd, hol hibáztál.
— Ma egy cigánylány azt mondta, hogy semmiért sem szabad sajnálnom magam, hogy visszatértem oda, ahol hibáztam. Olyan sokat hibáztam, hogy már meg sem tudom számolni!
Stepan a kezét Zsenja kezére tette.
— Kezdd el helyrehozni. Mi a baj? Új esélyed van, az ilyet az emberek nem kapják meg gyakran.
— Fájdalmat okoztam a szüleimnek.
— Ez igaz. De biztos vagyok benne, hogy megbocsátanak neked.
Zsenja ijedten nézett rá.
— Élnek még? Egészségesek?
— Persze! Már nem olyan erősek, de megvannak. Anyád tyúkokat és kacsákat tart.
Zsenja újra sírni kezdett.
— Istenem, mennyire bolond voltam! Jó, menjünk aludni, holnap reggel indulunk. Vissza oda, ahonnan elmenekültél.
Együtt feküdtek le, nem vetkőztek le, mert az melegebb és nyugodtabb volt. Stepan átölelte, és Zsenja azonnal elaludt.
Az anyja még meg sem szólalt. Zsenja még nem is kért bocsánatot, anyja már átölelte és sírt. Zsenja értette: inkább halna meg, mint hogy újra elhagyja a szüleit.
A falu mintha elfelejtette volna, hogy valaha elmenekült és évekig nem jött vissza. Az emberek köszöntötték, mondták, hogy szebben néz ki, mint valaha.
Két nap múlva a lelke lassan olvadni kezdett. Zsenja megpróbált segíteni az anyjának a házban, de az intett:
— Pihenj egy kicsit, a városi élet után!
És Zsenja valóban pihent. A szobájában minden pontosan úgy volt, mint régen: nem volt por, friss ágynemű. Az anyja láthatóan mindent folyamatosan megújított. Várta őt…
A harmadik napon, még napkelte előtt, valaki kopogtatott az ablakon. Zsenja felriadt. Az ablakban Stepan feje jelent meg.
— Miért ijedtél meg így? Gyere, menjünk horgászni. Hoztam neked egy horgászbotot.
Zsenja halkan nevetett. Pont így, több mint húsz évvel ezelőtt is felébresztette, hogy horgászni menjenek. Akarta vagy nem, nem érdekelte. Átmászott az ablakon, hozzábújt.
— Stjopa, olyan vagy, mint… különleges!
Ő komolyan nézett rá.
— Régen nem így gondoltad.
Zsenja mosolygott.
— Régen bolond voltam. Most bölcsebb vagyok.
— Talán hozzám mennél feleségül?
Zsenja komoly lett.
— Ha megkérsz, talán igen.
Aztán nevetett.
— De akkor meg kell kapnod engem!
Futott a folyó felé. Nem érdekelte, hogy három nap múlva 42 lesz. Abban a pillanatban ismét az a fiatal lány volt, aki valaha annyi hibát követett el.
És egy év múlva karjaiban ringatta kis Egort…
