Egy csendes utcában, ahol mindenki ismerte egymást névről, csak egyetlen idős férfi, Viktor tűnt ki a tömegből.
Szinte senkivel sem beszélt, ritkán hagyta el a lakását, és senki sem tudta pontosan, mivel foglalkozik, miből él.
Egy dolgot azonban mindenki biztosan tudott — a házából állandóan furcsa hangok hallatszottak.
Néha tompa morgás, mintha valaki kaparta volna a falakat.
Néha sikítás, ami egy kiáltásra hasonlított, de nem volt teljesen emberi.
Különösen éjszaka volt nehéz: nyüszítés, fárasztó csaholás, ami napról napra hallatszott.
Időnként úgy tűnt, mintha odabent valaki hisztérikus rohamot kapott volna.
A szomszédok eleinte türelmesek voltak.
Aztán kezdtek odamenni az ajtóhoz, kopogtak, kérték, hogy legyen halkabb.
Valaki még egy cetlit is hagyott: „Kérem, oldja meg a zajok problémáját. Éjszakánként nem tudunk aludni.”
De válaszként — csak csend.
Viktor nem mindig nyitott ajtót, és ha ki is jött, csak bólintott, motyogott valamit érthetetlenül, majd eltűnt az ajtaja mögött.
Idővel a nyugtalanság egyre nőtt. Néhány szomszéd meg volt győződve arról, hogy megőrült.
Mások azt hitték, hogy más emberek is laknak nála.
Volt, aki illegális dolgokra gyanakodott. De senki sem tudta az igazságot.
Egy nap minden megváltozott. Majdnem egy hétig senki sem látta az öreget.
Az ajtaja zárva volt, az ablakokat függönyök takarták, mint mindig.
De a hangok nem szűntek meg. Épp ellenkezőleg — még hangosabbá váltak.
Éjszaka dühös visításokat lehetett hallani, fogcsikorgatást, kaparásokat a padlón, csikorgást.
Mintha valaki vagy valami megpróbálna kijutni onnan.
A hetedik napon a ház lakói nem bírták tovább.
Két férfi felment az emeletére, és erősen dörömbölni kezdett az ajtaján.
Senki nem nyitott ajtót.
Hívták a rendőrséget, akik feltörték a zárat, és végre kinyitották az ajtót.
Amikor beléptek a lakásba, a vér is megfagyott az ereikben.
A lakásban…
Egy nehéz, dohos szagú szobában, az ágyon feküdt halottan Viktor.
A nyomozó szerint már körülbelül egy hete halott volt. De a legborzalmasabb nem ez volt.
A házban közel húsz kutya volt — soványak, kimerültek, néhányat alig lehetett élőnek nevezni.
A szobákban kóboroltak, néhányan a test mellett feküdtek, el sem mozdultak onnan.
A padlón karmolások nyomai, ürülék, szétszaggatott bútorok és harcok nyomai voltak.
Úgy tűnt, az öreg hajléktalan kutyákat gyűjtött össze — rejtegette őket, etette, velük aludt.
Ők voltak az egyetlen barátai.
Senkinek nem beszélt róluk, mert attól félt, hogy elveszik tőle őket.
Hét napig voltak ezek a kutyák étel és víz nélkül bezárva.
A szomszédok még sokáig emlegették ezt az esetet remegő hangon.
És a ház ezután üresen maradt — mintha maga sem akarná elfelejteni szörnyű titkát.
