– Tánia, megint miattad van dugó! Olyan nagy a feneked, hogy még egy repülő sem tudná kikerülni! Biztos még a tányérokat is lenyalod, mielőtt elmosogatod!
Ez a megjegyzés általános nevetést váltott ki.
Tánia szorosan lehunyta a szemét, azt kívánta, bárcsak eltűnhetne, csak hogy ne lássa többé a gúnyt és a rosszindulatú arcokat.
Nem tudta elmagyarázni, hogy ő és az anyja csak olcsó, készételeket engedhettek meg maguknak, és hogy a hízásra való hajlama nem volt összhangban azzal az időbeosztással, amikor reggel, este és mindig rohanva evett.
Persze, Tánia sportolhatott volna vagy változtathatott volna az életmódján, de dolgoznia kellett, hogy betartsa az apjának tett ígéretét.
Be kellett fejeznie a tanulmányait, és nem hagyhatta egyedül az anyját.
Tanulni nem volt könnyű.
Az anyja kis nyugdíja, az állandó vizsgák, a krónikus kialvatlanság az éjszakai műszakok miatt.
Más ember talán lefogyott volna ebben a helyzetben, de Tánia csak még jobban meghízott.
Figyelt.
Úgy tűnt, mindenki elment.
Ki tudott menni.
De amikor kinyitotta az ajtót, újra szembe találta magát a pincérekkel.
– Tánia, pont téged kerestünk – mondták.
Tánia védekező állást vett fel.
Nem várhatott semmi jót tőlük.
– Miért?
Összenéztek, és Tánia megértette, hogy megint csúfolódás következik.
Emlékezett az apja szavaira: „Te vagy a legokosabb, a legszebb. Még ha fáj is, küzdj. Bármi történjék is. Mosolyogj, és küzdj.”
– Na, kérdezzetek – mondta Tánia.
– Tánia, holnap buli lesz a műszak után. Bezárhatnánk kicsit korábban a vendéglőt? Mindenki jön a párjával.
És te? Te is jössz? Bár… neked úgysem lesz kísérőd. Ki járna egy ilyen hordóval, mint te?
A nevetés elnyomott mindent.
Megjelent a főnök.
– Mi ez a cirkusz? A vendégek leestek a székről a vihogástól! Gyerünk dolgozni, most azonnal!
A fiatalok elszaladtak, Tánia pedig kirohant.
Volt pár perce, hogy levegőt vegyen.
Megpróbált megnyugodni, de hirtelen sírni kezdett.
Tényleg nem volt barátja, és talán igazuk volt.
Kövér volt, kudarcot vallott, senkinek sem kellett.
„Valaminek változnia kell” – gondolta Tánia. „Ne egyek többet egyáltalán? Vagy menjek orvoshoz?
De mit mondana? Diétát, egészséges étkezést. És honnan szerezzek erre pénzt?”
– Apa, mit csináljak? Ha holnap egyedül megyek, megint rajtam fognak nevetni.
Tánia megijedt.
Valaki köhögött a bokor mögött.
Már este volt, és nem számított arra, hogy bárki is van a vendéglő mögött a félhomályban.
Egy lépést hátrált, idegesen.
– Ne haragudjon, ha megijesztettem – mondta egy harminc év körüli férfi.
– Nem volt szándékos. Nem bírom nézni, ha egy nő sír. Segíthetek?
Tánia mély levegőt vett:
– Nem. Mit is tehetne ön? Elnézést, de úgy néz ki, mintha önnek nagyobb segítségre lenne szüksége, mint nekem.
A férfi egy padra mutatott.
– Leülhetek?
Leült, hallgatott egy kicsit, majd felé fordult.
– Tudja, rájöttem, hogy a könnyek semmit sem oldanak meg, csak rontanak a dolgokon. Egy éve ébredtem emlékek nélkül.
Igen, sírtam félelmemben. Aztán megértettem, hogy ez semmit sem változtat.
Biztos volt valaha életem. Talán abból a pincéből származtam, ahol felébredtem.
Csak bolyongtam az utcákon, beszéltem az emberekkel, de senki sem ismert fel.
Akkor rájöttem, hogy senkim sincs. Próbáltam ügyet intézni, de a rendőrségen durván bántak velem.
Megértem, senki sem akar egy hajléktalannal foglalkozni. Most senki vagyok.
– Láthatatlan – mondta Tánia, ránézve.
– Furcsa, hogy tudok beszélni, enni, de azt nem tudom, ki vagyok.
Ekkor támadt Tániának egy ötlete:
– Hogy hívják?
– Nem hallotta? Nem tudom. Hívjon, ahogy akar.
– Én Tánia vagyok. Mi lenne, ha segítene nekem?
Tánia elmondta a tervét Antonnak.
Ezt a nevet választotta, mert az apját így hívták.
Anton gondolkodott:
– Ez egy kaland. Tetszik… De hogyan? Úgy nézek ki, mintha egy kukából jöttem volna, nem pedig egy vendéglőből.
– Nem baj. Tudja, milyen anyám van? Egy pillanat alatt rendbe hozza, úgy öltözteti fel, hogy még maga sem ismer magára – mosolygott Tánia.
– Szerencsés vagy. És az apád…?
– Rég meghalt. Maga emlékeztet rá. Azt mondta, harcolni kell.
Ha nem akarja, megértem. De ha én lennék maga, harcolnék. Én is harcolni akarok, és azt javaslom, tegyük ezt együtt.
– Anyád elfogad engem?
– Persze. Különleges. Jöjjön el hozzánk. Leírom a címet…
– Csak mondja el, megjegyzem. Nem tudom, ki vagyok, de jó a memóriám.
Tánia visszament dolgozni.
Tudta, hogy egy kicsit hazudik, de remélte, hogy a terve működni fog, és végre békén hagyják.
Aznap este, amikor hazaért, mindent elmesélt az anyjának.
Az anyja így szólt:
– Tánia, már felnőtt vagy. Támogatlak. Remélem, minden jól sikerül. De… mi van, ha bűnöző?
Tánia megcsókolta:
– Remélem, nem. Kedvesnek és ártalmatlannak tűnik. Egyszerűen csak balszerencsés. Te vagy a legjobb!
– Igen… A világ legidegesítőbbje.
Anton pontosan érkezett.
Habozott az ajtóban, levette a cipőjét, és mezítláb állt a fehér padlóra.
Tánia mosolygott:
– Jó, hogy eljött! Ez a fontos, a többit megoldjuk. Remélem, minden jól sikerül.
– Hogy is hagyhatnálak cserben? Elvégre én vagyok…
– Még ne kezdje a szerepet – nevetett Tánia. – De a hozzáállása tökéletes. Úgy kell viselkedni, mint egy igazi pár.
Tánia anyja megjelent a kerekesszékében.
Anton meglepődött, de mosolygott rá.
Tánia anyja nem tudott járni.
Öt éve megsérült a gerince, és azóta nem érezte a lábait.
– Szia! Ismerkedjünk meg.
– Azt hiszem, Anton vagyok.
A megbeszélt napon mindenki Tániára figyelt, de senki sem szólt semmit.
Tudták, hogy gúnyolódás vár rá.
Reggel Anton vitte el őt a vendéglőbe.
– Hétre jövök.
– Várni fogom.
– Higgye el, én fogok várni. Tánia, gyönyörű vagy. Örülök, hogy veled lehetek ma este.
– Anton. Egyedül vagyok. Ki az a „veled”?
– Ja, úgy értem, téged.
Tánia rájött, hogy nem zavarják a szavai.
Sőt, jólesett neki az udvarlás.
A buliban Tánia észrevette a munkatársai pillantásait.
A vendéglő tulajdonosa évfordulót ünnepelt, és bónuszt ígért mindenkinek.
Talán ez tartotta fenn a jó hangulatot, és akadályozta meg a rosszindulatú tréfákat.
– Tatjána, egyedül jöttél? – kérdezte a főnök.
– Nem, Anton mindjárt itt van.
Ő már kint várta.
Tánia kiment, és először nem ismerte fel a tömegben.
Elegáns volt, magas, jól öltözött.
Tánia borzongást érzett, amikor közeledett, és megfogta a kezét.
Már nem látta az arcokon a csalódást.
Anton mellette állt.
Mellette már nem érezte magát kövérnek, esetlennek vagy furcsának.
A buli közepén Nasztya, a legnagyobb pletykás, felkérte Antont táncolni.
– Csak a barátnőmmel táncolok – válaszolta ő, és megfogta Tánia kezét.
Egész este nem mozdult el mellőle.
Tánia észrevette, hogy a főnöke alaposan szemléli Antont.
Megértette, hogy ennek oka van.
Nem csak az volt a furcsa, hogy a „szerencsétlen” Tániának van kísérője.
Nem.
Volt valami más is.
– Úgy érzem magam, mintha nagyító alatt lennék – mondta Anton.
– Egyesek furcsán néznek, mások úgy, mintha szellemet látnának.
Egy pár konkrétan félrehúzódott, amikor megláttak. Mit szólnál, ha mennénk?
Tánia bólintott.
Kimentek az előtérbe, és ő megkérdezte:
– Próbáljunk meg neked papírokat szerezni? Segítek. Új életet kezdhetsz, lehetsz, aki csak akarsz.
Anton a vállára tette a kezét:
– Ha megszerzem az iratokat és munkát találok… hozzám jössz feleségül?
– Hűha!
– Ez egy igen?
– Igen – válaszolta Tánia.
Megcsókolta őt.
Aztán elmentek, mert az egyetlen, amit igazán akartak, az volt, hogy kettesben maradjanak…
Visszatértek a vendéglőhöz és a főnök már kissé ittas vendégeihez, valamikor hajnalban.
– Álmos vagyok – mondta Tánya.
– Nem kérhetnél engedélyt, hogy elmenj? Alig állsz a lábadon.
– Minden rendben.
Tánya a vendéglőre pillantott.
A parkoló tele volt autókkal.
A főnök épp a parkoló felé tartott, de nem a megszokott kísérőjével.
Mellette egy ősz hajú hölgy és egy alacsony, idős férfi sétált.
Mindketten jómódúnak tűntek, de volt bennük valami furcsa.
Tánya még nem is tudott megszólalni, amikor a főnök után egy tömeg is kijött a vendéglőből.
Anton megfeszült.
Mindenki feléjük tartott.
– Fiam… – suttogta az asszony.
Anton odalépett hozzájuk, és remegő hangon mondta:
– Anya!
A nő összeesett volna, de Anton elkapta.
Az idős férfi leguggolt melléjük.
Megölelték egymást.
– Senki sem számított rá – mondta a főnök. – De én rögtön éreztem valamit. Valakire emlékeztetett. Aztán az üzlettársam is megjegyezte, hogy ismerős neki a kísérőd. Szóval ő nem Anton, hanem Dmitrij Sztupin. Néhány éve eltűnt. A szülei nagyon… nagyon gazdag emberek. Valami büntetőügy is volt, de ez biztosan ő.
Tánya rájött, hogy itt már nincs maradása.
A kollégái kinevetik majd, amiért nem ismerte fel a hajléktalanban a milliomost.
És ő sem fog többé emlékezni rá.
Ő kicsoda, és Tánya meg kicsoda…
– Nasztya, mondd azt, hogy beteg vagyok – szólt Tánya, és hazarohant.
– Lehet, hogy Anton komolyan beszélt – jegyezte meg az anyja.
– Tök mindegy – mutatta Tánya az újságokat: – Szenzáció – előkerült a két éve eltűnt férfi…
Az anyja átölelte, és Tánya elaludt.
– Ó, drágám… miért nem hiszel magadban?
Este csöngettek.
Az anya ajtót nyitott.
Az ajtóban Anton állt egy csokor virággal, mellette egy hozzá hasonló nő, mögöttük pedig öltönyös férfiak.
Ez az egész kíséret ott állt a kis panelházuk ajtajában.
– Jó estét. Megszökött a menyasszonyom – mosolygott Anton. – Pedig megígérte, hogy hozzám jön, ha lesznek papírjaim. Most már megvannak.
Tatjána meghallotta a hangokat, és kijött.
– Miért jöttél ide?
– Hogy megkérjem a kezed.
– Viccelsz?
– Nem. Felnőtt emberek vagyunk. Tetszel nekem, és én…
– Minek kellek én neked?
– Beléd szerettem.
– Belém? Én kövér vagyok…
– Akkor csak annyi, hogy több helyet foglalsz majd el a szívemben. Bejöhetek?
Tánya hátralépett, könnyek jelentek meg a szemében.
Ránézett.
– Tényleg igaz? Nem azért jöttél, hogy kinevess?
– Nem, Tánya. Minden igaz.
A vállára borult és sírt, ő pedig átölelte és megsimogatta a fejét.
– Így már sokkal jobb.
Az esküvőt abban a vendéglőben tartották, ahol Tánya korábban dolgozott.
Most tanult, és segített az anyjának a műtét után.
Az orvosok azt ígérték, hogy az anyja újra járni fog.
