A nagypapa az ablak melletti régi, nyikorgó ágyon feküdt.
Arca sápadt volt, ráncos kezei remegtek, a szemei pedig már régóta nem látták a fényt.
Az utóbbi napokban szinte fel sem kelt, csak néha kért egy pohár vizet, vagy hallgatta, ahogy az unokája hangosan olvas neki.
Egyik este nagy nehezen magához hívta őt:
— Drágám, vedd le nekem azt a könyvet… ott van a szekrény felső polcán. Fiatalkoromban százszor is elolvastam. Még egyszer hallani akarom a hangját, amíg élek.
A tízéves kislány óvatosan levette a vastag, kifakult borítójú kötetet, lefújta róla a port, és leült mellé.
A nagypapa becsukta a szemét, és elmosolyodott:
— Kezdd el olvasni, kicsim.
A kislány kinyitotta a könyvet, óvatosan végighúzta az ujját a sorokon, de hirtelen valami furcsát vett észre az oldalak között.
— Nagypapa, mi ez? 😲😱
Egy megsárgult, viaszpecséttel lezárt boríték volt az, ami idegennek és kissé ijesztőnek tűnt.
A kislány felemelte, és felkiáltott.
Az öreg hirtelen kinyitotta a szemét, és egy könny gördült végig az arcán. A hangja megremegett:
— Lehetséges… hogy ő tényleg hátrahagyta…
— Ki? — kérdezte a kislány.
— A nagymamád — suttogta.
— Közvetlenül a halála előtt eltűnt a szobából, és azt mondta, hogy egyszer majd megtalálom a szavait. Egész életemben erre vártam…
Az unoka óvatosan kibontotta a borítékot. Benne egy levél volt, apró, nőies kézírással írva. Hangosan olvasni kezdte:
„Drágám… Amikor megtalálod ezt a levelet, én már nem leszek melletted. Azt akarom, hogy tudd: mindig szerettelek, még amikor hallgattam is, még amikor haragudtál, még az utolsó percekben is.
Ne szomorkodj miattam. Várni foglak az égben, és ott újra találkozunk. Te voltál az örömöm és az életem…”
A kislány hangja elcsuklott, a nagypapa pedig már nem tudta visszatartani könnyeit. Halkan suttogta:
— Ő hívott engem egész idő alatt… várt rám… és most már nyugodt vagyok.
A kislány odabújt hozzá, ő pedig megfogta a kezét, és mintha hosszú évek után először érzett volna megkönnyebbülést.
Most már tudta: hamarosan újra együtt lesznek.
