Irá a tűzhely mellett állt és keverte a borscsot. Sasa a konyhában előre-hátra sétált.
— Megint túlsóztad! — Megkóstolta, és fintorgott.
— Hányszor mondjam már?
— Semmit sem sóztam túl.
— És ez mi? — Sasa a kanállal a fazékra mutatott.
— A Holt-tenger?
Ira összeszorította a fogát. Harminc éve mindig ugyanaz. Mindig valami nem stimmel vele.
— Adj hozzá vizet, ha túl sós.
— Vizet adj! — Sasa az asztalra csapott a tenyerével.
— Vagy talán megtanulnál főzni végre?
— Vagy talán te főzz? — A szavak maguktól pattantak ki.
Sasa megrettent. Soha nem válaszolt így.
— Mi?
— Főzz te, ha nem tetszik.
— Ira kikapcsolta a tűzhelyet, és a férjére fordult.
— Elegem van a folyamatos panaszaidból.
— Aha, értem! — Sasa elvörösödött.
— Tehát a panaszok az enyémek? És ki ül itthon egész nap? Ki nem hoz pénzt a házba?
— Dolgozom! Az iskolában dolgozom!
— A te filléreid! — Sasa intett a kezével.
— Mire elég?
Ira érezte, hogy a szíve hevesen ver. Nástyka kinézett a szobából, de azonnal elbújt. Okos lány.
— Tudod mit? — Sasa a hálószobába ment.
— Elegem van ebből az egészből!
Ira hallotta, ahogy valamit a táskájába dob. Tényleg készül elmenni? Általában fél óra múlva lenyugodott, és kibékülni jött.
De ezúttal nem nyugodott meg.
— Megyek anyámhoz, — jelentette be a folyosón a táskával állva.
— Ott legalább rendes borscsot főznek.
— Menj.
— Ira még ki sem ment a konyhából.
Sasa várt. Valószínűleg azt gondolta, hogy sírni fog, és könyörögni kezd, hogy maradjon. Mint régen.
— Komolyan?
— Komolyan. Csukd be magad mögött az ajtót.
Csattant az ajtózár. Ira leült a székre, és a fazékra meredt.
Na látod. Harminc év házasság a borscs miatt ment tönkre.
Nástyka benézett a konyhába.
— Anya, tényleg elment?
— Úgy tűnik.
— És most mi lesz?
Ira a lányára nézett. A szemei hatalmasak, ijedtek.
— Nem tudom, kicsim. Őszintén szólva, nem tudom.
De a fejében egy gondolat zakatolt: talán korábban így kellett volna válaszolni, vagy soha? És miért nem érzem a megkönnyebbülést, hanem valami ürességet?
Csörgött a telefon. Valószínűleg Sasa meggondolta magát.
— Ira? — Az anyós hangja jeges volt.
— Mit csinálsz a fiammal?
— Jó estét, Tamara Pavlovna.
— Milyen jó estét? Sasa teljesen feldúltan jött! Azt mondja, kiűzted a házból!
Ira lehunyta a szemét. Elkezdődött.
— Senkit sem űztem ki.
— Nem űzted ki? Akkor miért ül nálam? Majdnem sír!
Sasa sír. Ira elképzelte ezt a jelenetet, és elmosolyodott.
— Ő maga ment el, Tamara Pavlovna.
— Maga? Természetesen maga! — Az anyós majdnem kiabált.
— Azt a férfit a padlóra vittél! Harminc éven át tűrte a hóbortjaidat!
— Az én hóbortjaim?
— És kiéi lennének? Mindig valami nem stimmel nálad! Néha fáradt vagy, néha fáj a fejed!
Ira letette a kagylót. Tovább beszélni az anyóssal értelmetlen volt.
Másnap az iskolában a kollégák azonnal észrevették, hogy valami nincs rendben.
— Ira, valahogy furcsán nézel ki, — mondta Lena a szünetben.
— Mi történt?
— Sasa elment.
— Hova ment?
— Anyjához. Tegnap összevesztünk.
Lena leült mellé.
— Komolyan összevesztetek, vagy csak úgy, mint általában?
— Nem tudom. Elvitte a cuccát.
— Ó, Irka… És te? Aggódsz?
Ira elgondolkodott. Aggódik-e? Úgy tűnik, igen. De nem úgy, mint régen.
Régen azonnal futott kibékülni, bocsánatot kért mindenért.
— Furcsa, de nem túlzottan. Valahogy csend van otthon… szokatlan.
— Talán fel kéne hívni?
— Miért? Tudja, hol talál meg.
Lena csodálkozva nézett a barátnőjére.
— Tényleg megváltoztál. Régen már százszor felhívtad volna.
— Elfáradtam, Lena. Elegem van abból, hogy mindig én legyek a hibás.
Otthon Nástyka hallgatással fogadta. A lány nyilván aggódott, de nem akart beszélni.
Leült házit csinálni, és bezárkózott a szobájába.
Ira vacsorát készített. Automatikusan három tányért tett az asztalra, aztán elvett egyet.
Valahogy üres lett a konyha.
A második nap ugyanígy telt. Sasa nem hívott. Nástyka mogorva volt.
— Anya, apa visszajön? — kérdezte reggelizés közben.
— Nem tudom.
— És te akarod, hogy visszajöjjön?
Ira megállt a kezében tartott csészével. Vajon akarta?
— Akarom. De nem olyat, amilyen volt.
— Mit jelent, hogy nem olyat?
— Tudod, kicsim, harminc éven át bocsánatot kértem minden lépésemért. Elfáradtam.
Nástyka bólintott, és nem szólt semmit.
A harmadik napon felhívta Tamara Pavlovna.
— Ira, teljesen megbolondultál? Sasa már harmadik napja nálam van!
— És akkor?
— Hát hogyne? Ez a férjed! A te dolgod lenne meggyőzni!
— És az ő dolga engem mindenféle dologgal vádolni?
— A férfinak joga van rendet követelni a házban!
Ira felnevetett. Még ő maga is meglepődött ezen a nevetésen.
— Tamara Pavlovna, megkérdezte, miért ment el a fia? Miért?
— A te jellemed miatt!
— A borscs miatt. Szerinte túlsózott volt.
Csend lett.
— A borscs miatt? — kérdezte vissza az anyós.
— A borscs miatt. És azért, mert harminc év után először nem értettem egyet azzal, hogy én vagyok a hibás.
Tamara Pavlovna hallgatott.
— Ira, talán elég az ostobaságból? Gyere, hozd el a férjed.
— Nem megyek. Hadd döntsön maga, hol akar élni.
— El fogod veszíteni!
— Lehet.
A negyedik napon Sasa maga hívott. A hangja fáradtnak tűnt.
— Ira?
— Hallgatlak.
— Hogy vagy?
— Rendben. Élek.
— És Nástyka?
— Ő is él.
Szünet.
— Talán találkozzunk? Beszéljünk?
— Miről beszéljünk?
— Hát… valahogy dönteni kell.
— Dönts. Senki sem tart vissza.
Még egy szünet.
— Mérges vagy?
Ira elgondolkodott.
— Nem. Nem vagyok mérges. Csak rájöttem valamire.
— Mire jöttél rá?
— Hogy elfáradtam abban, hogy mindig én legyek a hibás.
Sasa felsóhajtott és letette a kagylót.
Az ötödik nap úgy kezdődött, mint általában. Ira az iskolába készült, amikor csörgött a telefon.
— Anya! — Nástyka hangja ijedt volt.
— Valami nincs rendben!
— Mit jelent, hogy nincs rendben? — Ira eldobta a táskát és odarohant a lányához.
Nástyka az előszobában állt. Az arca feldagadt, a szeme alig látszott, a nyakán vörös foltok voltak.
— Anya, nem kapok levegőt!
Ira megragadta a telefont.
— Mentőt? Azonnal! A lány fulladozik, súlyos allergiás!
Amíg a orvosokra vártak, Nástyka egyre rosszabbul lett. Leült a padlóra és zihált.
— Mit ettél? Mit ittál?
— Semmi különöset… Csak egy új krémet próbáltam ki…
A mentő gyorsan megérkezett. Az orvos azonnal adott egy injekciót.
— Kórházba visszük. Az állapota súlyos.
Ira a lány mellett ült az autóban. A keze remegett.
— Anya, mi lesz, ha meghalok?
— Ne beszélj hülyeséget!
— És ha mégis? Megmondod apának, hogy szerettem őt?
Ira szíve összeszorult.
— Majd te mondod el. Te magad.
A kórházban Nástykát az intenzívre vitték. Ira a folyosón maradt.
Felhívja Sasa-t vagy sem? Mi van, ha történik valami?
Felhívta az anyósát.
— Tamara Pavlovna, hívd Sasát. Nástyát a kórházba vitték.
— Mi?! Mi történt?
— Súlyos allergia. Hozza el.
Sasa fél óra alatt odaért. Sápadt, zavarodott.
— Hol van? Mi van? Mit mondanak az orvosok?
— Az intenzívben. Várunk.
Melléjük ültek a kemény székekre. Csendben voltak.
— Mi miatt? — kérdezte Sasa.
— Valami új krém miatt.
— Bolond… Mindig előbb ellenőrizni kellett volna.
Ira a férjére nézett. Az elmúlt napok alatt megöregedett. Vagy csak most vette észre?
— Sasa, mi lett volna, ha nem hívtalak volna?
— Mit értesz az alatt, hogy nem hívtál?
— Hát, hiszen nem beszélünk. Elmentél.
Sasa az arcát fogta a kezével.
— Ira, mi köze ennek ehhez? Nastyka…
— Köze van. A veszekedésünk a borscs miatt történt. És a lányunk majdnem meghalt, és te nem is tudtad volna.
Elhallgatott.
Az orvos egy óra múlva kijött.
— Nastyka szülei?
— Mi vagyunk! — ugrottak fel mindketten.
— Minden rendben. A veszély elmúlt. De éjszakára megfigyelés alatt hagyjuk.
— Megnézhetjük őt?
— Természetesen.
Nastyka sápadtan feküdt, de egyenletesen lélegzett. Amikor meglátta a szüleit, sírni kezdett.
— Apa, eljöttél!
— Természetesen eljöttem, bolondkám.
Sasa leült mellé, és megfogta a lánya kezét.
— Megijesztettél minket.
— Azt hittem, meghalok. És azt, hogy ti nem fogtok kibékülni.
Ira a másik oldalon ült le.
— Mi nem veszekszünk, kicsim.
— De igen! — próbált Nastyka felemelkedni.
— Öt napig hallgattok! Azt hiszitek, nekem könnyű?
— Nastyka, nyugodj meg, — mondta Sash.
— Nem fogok! Elegem van! Olyanok vagytok, mint a gyerekek! Egy hülyeség miatt vesztek össze!
Ira és Sasa egymásra néztek.
— Ez nem hülyeség, — suttogta Ira.
— Apa azt hiszi, hogy rossz feleség vagyok.
— És anya szerint én egy zsarnok vagyok, — tette hozzá Sasa.
— És akkor mi van? — Nastyka összeszorította a szemét.
— Pedig szeretik egymást!
— Honnan tudod? — csodálkozott Ira.
— Látom! Amikor anya télen beteg volt, apa egész éjjel nem aludt! És amikor apának eltört a keze, anya az orvosnál vigyázott rá!
Ira visszaemlékezett. Igaz, vigyázott. És Sasa tényleg nem aludt, amikor Nastykának láza volt.
— Nastyka, nem a szerelemről van szó, — kezdte Sash.
— Hanem miről akkor?
— Arról, hogy elfelejtettünk beszélni, — mondta Ira.
— Csak veszekedünk.
Nastyka becsukta a szemét.
— Próbáljátok meg másképp.
Nastyka reggelre elaludt. Ira és Sasa egész éjjel mellette ültek.
— Kávét kérsz? — kérdezte Sasa.
— Elmegyek a automatához.
— Kérek.
Elment, visszajött két pohárral.
— Biztos nem finom, — mondta Ira, miközben kortyolt egyet.
— De igen, normális. Nem panaszkodik.
Csend lett.
— Ira, lehet, hogy igaza van? Nastyka?
— Miben?
— Hogy olyanok vagyunk, mint a gyerekek. Egy hülyeség miatt összevesztünk.
Ira a alvó lányára nézett.
— Nem hülyeség miatt, Sash. Azért, mert nem tisztelsz engem.
— Hogy nem tisztelek?
— Folyamatosan kritizálsz. Rosszul főzök, rosszul takarítok, fillérekért dolgozom.
Sasa letette a poharat a földre.
— Nem szándékosan…
— Akkor hogy? Harminc éve minden nap valami nincs rendben.
— Anyám mindig azt mondta…
— Állj! — Ira a férjére fordult.
— Mi köze ehhez anyádnak? Velem élsz, vagy vele?
Sasa a tarkóját fogta.
— Hát… veled, úgy tűnik.
— Úgy tűnik? Sash, öt napot anyádnál töltöttél. Tetszett?
— Őszintén?
— Őszintén.
— Szörnyű. Úgy vigyázott rám, mint egy kisgyerekre. Mit egyek, mit vegyek fel, mikor feküdjek le.
Ira elmosolyodott.
— Otthon én vigyáztam rád?
— Nem. Otthon te… — Sasa megállt. — Otthon egyenlő voltál.
— Egyenlő. Amíg te nem próbáltál nevelni.
Sasa csendben maradt.
— Ira, most mit csináljunk?
— Nem tudom. Ha haza akarsz menni — menj haza. Ha nem akarsz — élj anyádnál.
— És te akarod, hogy visszajöjjek?
Ira a férjére nézett. Fáradt arc, ősz haj, ismerős kezek.
— Akarom. De nem olyannak, amilyen voltál.
— Milyennek?
— Aki tisztel engem. Aki nem keresi mindenben a hibát.
— És ha nem tudok?
— Akkor nem fogod tudni. Többet nem fogom eltűrni.
Reggel Nastyka hazamehetett.
Az orvos azt mondta, nincs veszély, de óvatosnak kell lenni a kozmetikumokkal.
— Hazamegyünk? — kérdezte Nastyka, mikor elhagyták a kórházat.
— Természetesen, — mondta Ira.
— Mind együtt?
Ira Sashára nézett.
— Apa dönt magától.
— Megyek, — mondta Sash halkan.
Otthon bement a hálószobába, és megnézte a szekrény saját felét.
— Ira, és a dolgaim…
— A helyükön vannak. Nem nyúltam semmihez.
— Köszönöm.
Ira elkészítette az ebédet. Automatikusan megkóstolta a borscsot — nincs-e túlsózva.
Sasa is bejött a konyhába, ő is megkóstolta.
— Rendben van, — mondta.
— Igazán rendben van, vagy félsz kimondani?
Sasa figyelmesen nézett a feleségére.
— Igazán rendben van. Még finom is.
Ebéd közben csend lett. Nastyka rosszul evett, folyamatosan a szüleit figyelte.
— És most mindig így lesz? — kérdezte.
— Hallgatni fogtok?
— Még nem tudjuk, — őszintén mondta Ira.
— Akkor én elmondom, — Nastyka letette a kanalat.
— Félelmetes volt. Amikor apa elment. Azt hittem, mostantól mindig én leszek a hibás.
— Miben vagy hibás? — csodálkozott Sash.
— Ha elváltok, választanom kell, kivel élek. De nem akarok választani. Veletek akarok lenni mindkettőtökkel.
Ira szeme elcsípett.
— Kicsim, nem akarunk elválni.
— Akkor mit akartok?
Ira Sashára nézett.
— Megtanulni új életet élni, — mondta.
— Ha sikerül.
Este, amikor Nastyka lefeküdt, leültek a konyhába.
— Ira, próbálni akarok, — mondta Sash.
— De nem tudom, hogyan.
— Kezdd az egyszerűvel. Ne kritizálj minden nap.
— És ha valami tényleg nincs rendben?
— Mondd normálisan. Ne “megint túlsóztad”, hanem “talán kevesebb sóval jobb lenne?”
Sash bólintott.
— És még mi?
— Kérdezd meg a véleményemet. Nem vagyok egy alkalmazás hozzád.
— Rendben. És te?
— Én el fogom mondani, ami nem tetszik. Rögtön, nem halmozni.
— Megállapodtunk?
— Megállapodtunk.
Sash kinyújtotta a kezét. Ira megrázta.
— És még, — tette hozzá.
— Ha valami nem sikerül, ne fuss anyádhoz. Beszélj velem.
— Ígérem.
Másnap Sash felhívta Tamara Pavlovnát.
— Anya, itthon vagyok.
— Hogy itthon? És Ira térden könyörgött?
— Nem, anya. Megállapodtunk.
— Miben állapodtatok meg?
— Abban, hogyan élünk tovább.
— Sash, te érted, hogy ő…
— Anya, állj! Ez az én családom. Magam elintézem.
Tamara Pavlovna meglepődve elhallgatott.
Egy hónap múlva Lena megkérdezte Irát:
— Nos, változott Sash?
— Igyekszik. Tegnap megdicsérte a vacsorát. És amikor a ingemet rosszul vasaltam ki, csak azt mondta: “Itt még egy kicsit át kell vasalni.”
— És te?
— Átvasaltam. Régebben megsértődtem volna, és egy hétig hallgattam volna.
— Akkor sikerül?
— Egyelőre sikerül. Majd meglátjuk.
Otthon Nastyka házit csinált, Sasa újságot olvasott, Ira vacsorát készített.
Egy átlagos este egy átlagos családnál.
Csak most már tudták, hogy az átlagos nem örök és nem magától értetődő. Minden nap újra kell teremteni.
— Anya, kész a vacsora? — kiáltott Nastyka.
— Majdnem! — kiáltott Ira válaszul.
— Megkóstolhatom? — kérdezte Sasa, a tűzhelyhez lépve.
— Természetesen.
Megkóstolta, bólintott:
— Jó vacsora lett.
És ez igaz volt.
