Úgy tűnt, az egész falu tudta, hogy egy tábornok jön végleg letelepedni.
Ráadásul az is terjedt, hogy eredetileg ebből a faluból származik.
A legjobban Vera izgult emiatt.
Először is azért, mert ő lesz a szomszédja, és az előző tulajdonos neki adta a kétemeletes ház kulcsait, hogy majd adja oda a tábornoknak.
És persze őt is furdalta a kíváncsiság, hogy ki is ez az ember.
De legfőképpen azért: ő egyedülálló volt, és a tábornok is egyedül jött.
Ábrándozni erről butaság volt.
Negyven év alatt senki nem kérte meg a kezét, és most hirtelen…?
Az elmúlt huszonöt évben a falu nyaralóteleppé változott.
A lakosság fele kicserélődött.
Senki sem tudta pontosan, ki ez a tábornok.
Szombat reggel egy „kruzak” állt meg a ház előtt. Egy idősebb férfi szállt ki belőle, körbenézett, mosoly jelent meg az arcán, de azonnal komollyá vált.
Átment a szomszédos házhoz.
A ház lakója már futott is ki.
— Jó napot kívánok! — mondta határozott hangon. — Maga Vera?
— Igen. Maga pedig Makszim Sztepanovics?
— Igen, az új szomszédja. Maga őrizte a házam kulcsait, igaz?
— Igen, tessék, itt vannak — mondta a nő, és átnyújtotta a kulcscsomót.
— Köszönöm!
— Megmutassam a házat…?
— Megoldom egyedül — felelte, és mosoly nélkül elindult az új háza felé.
Vera lebiggyesztette ajkát, és visszament a saját házába, ami szintén nem volt rossz, a szüleitől örökölte.
„Mit képzel? Hogy ő aztán milyen jóképű? A tábornokokat hatvan évesen nyugdíjazzák.
Akkor ő már hatvan, húsz évvel idősebb nálam.
Még csak meg sem mosolygott.
Persze, mit is számítok én?
Nézd a házát, nézd a kocsiját.
És a nyugdíja biztos többet ér, mint az én ápolói fizetésem.”
De mielőtt beérhetett volna a kapuján, máris futott felé a barátnője, Raisza.
Nem volt igazi barátnő, de sok éve laktak már ugyanazon az utcán.
— Na, mesélj! — kérdezte azonnal.
— Egy rideg alak — nevetett Vera.
— Bah, a legridegebbek is meglágyulnak — Raisza is egyedülálló volt, és negyvenöt évesen még mindig ellenállhatatlannak tartotta magát. — De ki is ő?
— Egy tábornok…
— Azt már tudtuk. De ha innen származik, akkor biztos van még rokona a faluban.
— Honnan tudhatnám? — vont vállat Vera.
— Hát meg kellett volna kérdezni.
— Elvette a kulcsokat, és már ment is.
— Na, majd én utánajárok — mondta magabiztosan Raisza.
De Vera nem örült a barátnője hanghordozásának, főleg mert Raisza gyakran cserélgette a férfiakat.
Vera az előkertjében locsolta a virágokat, miközben időnként a szomszéd házra és a bejáróban álló autóra pillantott.
A férfi kilépett, körülnézett, és… Vera felé indult.
A nő lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne a virágokkal.
A férfi megállt a kerítésnél.
— Vera, adjon el virágot.
— Maga… virágot…? — Vera meghökkent.
— A szüleim és a nagyszüleim sírjához megyek.
— Majd én levágom, ne aggódjon.
— Nem, sok kell. Kifizetem — mondta határozottan.
— Várjon egy pillanatot.
Négy műanyag palackot talált, levágta a felső részüket.
Egy ötliteres palackba vizet töltött, és előkészített egy tiszta kendőt.
Gyorsan kiszámolta, és levágott tizenhat sötétvörös rózsát.
— Amikor majd a temetőben lesz, tisztítsa meg a sírokat.
Töltse meg ezeket a palackokat vízzel, és tegyen négy virágot mindegyikbe.
— Vera, miért pont sötétvörös rózsa?
— Az őszinte érzéseket és a fájdalmat fejezik ki.
— Köszönöm! — egy ötezeres bankjegyet nyújtott át.
— Ez túl sok.
— Nem fogok belerokkanni! — morogta.
— Tudja egyáltalán, hol vannak a sírok? Negyven éve itt lakom, de még sosem láttam magát. Manapság már városiakat is ide temetnek.
— Negyven éve elmentem innen — majd hirtelen megkérdezte: — Vera, eljönne velem?
A nő habozott egy pillanatig, aztán gyorsan magához tért:
— Átöltözöm, és megyek.
A temető főkapuján mentek be.
Ott szépen rendben tartott sírok voltak, szép sírkövekkel, de Makszim Sztepanovics nem tudta, merre menjen.
Vera magára vállalta a keresést.
Hamarosan a temető széléhez értek.
Ott sok sír elhagyatott volt, ritkán lehetett szép sírkövet látni.
— Itt vannak a régi sírok — mondta Vera, miközben kiszálltak a kocsiból —. Meg tudja mondani, nagyjából hol vannak a szülei sírjai?
— Nem! Negyven éve nem jártam itt — lehajtotta a fejét.
— Akkor keresni kell. Mi a vezetéknév?
— Sadrin, mint nekem. Mind együtt vannak.
A szüleim sírjai egyszerű, kék festésű fémtáblák voltak.
A nagyapámén csillag volt a tetején.
A nagymamám sírjára nem emlékszem.
Akkoriban hagytam pénzt a szomszédoknak, hogy állítsanak sírkövet, de nem tudom…
— Jó, akkor maga balra keres, én jobbra.
Egy órán át járkáltak a sírok között, mígnem Vera felkiáltott:
— Makszim Sztepanovics, jöjjön!
Két, gyomokkal benőtt sírdomb volt egymás mellett, köztük némi tér.
Az egyik sírtáblán alig kivehetően még látszott a „Sadrin” név.
A másik három sírnál csak rozsdás fémdarabok lógtak ki a földből.
— Ők azok! — mondta a férfi lehajtott fejjel.
Egy darabig némán állt ott, szüleivel és nagyszüleivel lélekben beszélgetve, aztán elment a virágokért.
Mikor visszatért, Vera már a gazt tépte ki.
— Ne csinálja ezt, Vera! — mondta szomorúan.
A palackokat elhelyezték a sírokra, vizet töltöttek beléjük, és a virágokat is elrendezték.
— Síremléket kell állítanunk — mondta halkan Makszim Sztepanovics.
Szép sírköveket rendeltek.
A műhelyből kifelé jövet Vera hirtelen felkiáltott:
— Fedja!
A temető bejáratánál egy vézna kisfiú állt, aki korábban még nem volt ott.
— Nincsenek szülei, csak egy beteg nagymamája.
Szombatonként idejön, hátha adnak neki valamit.
Szoktam hozzájuk járni, szúrásokat adni.
Az öregasszony már nagyon rosszul van, otthon akar meghalni.
— Gyerünk — mondta a férfi határozottan, és elindult a fiú felé.
— Vera néni! — kiáltott a fiú boldogan, és odaszaladt hozzá.
— Szállj be az autóba! — parancsolta Makszim Sztepanovics.
— Minek? — kérdezte meglepetten.
— Csak szállj be! — Vera megfogta a vállát. — Makszim bácsi jó ember.
A fiú kíváncsian nézett a férfira, aztán a szép autóra — ilyen utazásról álmodni sem mert.
Bementek egy boltba.
— Vera, vedd meg, amire szükségük van. Én fizetek.
A vásárolt dolgokkal elvitték a fiút a házhoz, ahol a nagymamájával lakott.
Segítettek bevinni a csomagokat, majd a férfi elment, Vera pedig maradt, hogy elkészítse az ételt.
A nagymama alig tudott felkelni az ágyból.
Este, mikor Vera hazafelé ment, látta… a barátnőjét, sminkben és kihívó ruhában, amint kilépett Makszim Sztepanovics házából.
Amint meglátta, Raisza odasietett hozzá:
— Vera, az az ember bolond!
— Raya, mi történt?
— Kidobott! — az arca dühös és csalódott volt.
— Hogyhogy kidobott?
— Majdnem a galléromnál fogva tett ki!
Vera alig tudta visszafojtani a nevetést.
Raisza mérgesen intett felé, és gyorsan elviharzott.
Vera pedig ezt gondolta:
„Ha még egy olyan szépséget is kidob, mint Raisza, akkor én neki mindig csak a szomszéd leszek.”
Elkezdődött a munkahét.
Vera a helyi rendelőintézetben dolgozott ápolónőként.
A szomszédját csak esténként látta.
De hogy is látták egymást?
Alig váltottak pár szót.
Ennek ellenére észrevette, hogy Fedja gyakran látogatja Makszim Sztepanovicsot.
Aznap este a kisfiú az utcán futott, kiáltozva:
— Nagyi!
Vera kiszaladt, utána a szomszédja is.
Együtt rohantak a fiú házához.
Vera megérintette az idős asszony nyakát, majd halkan azt mondta a fiúnak:
— Elment.
A fiú megértette, és sírni kezdett.
Ő volt az egyetlen hozzátartozója.
Aztán Makszim Sztepanovics karjaiba vetette magát, mintha oltalmat keresne:
— Makszim bácsi!
A tábornok kifizette Fedya nagymamájának temetését, és a temetés másnapján maga ment el a szomszédasszonyához.
– Jó napot, Vera!
– Makszim Sztyepanovics… történt valami?
– Beszélgetni jöttem.
– Jöjjön be! Üljön le! – kapkodott Vera. – Mindjárt készítek egy kis teát.
Türelmesen megvárta, míg Vera megterített, leült vele szembe, ivott egy kortyot az illatos italból, és megszólalt:
– A nagyapámra alig emlékszem. Harcolt, sebesülten tért haza. Öt éves voltam, amikor meghalt.
Öt év múlva a szüleim is meghaltak.
Egyedül maradtam a nagymamámmal.
A házunk egy tisztáson állt a kút mellett — tűnődve megrázta a fejét. – A házunk helyén most egy villa áll.
Makszim Sztyepanovics elgondolkodott, nyilván a gyermekkorára emlékezett vissza.
– Elvégeztem nyolc osztályt, aztán egy technikumot, majd bevonultam a hadseregbe.
A nagymamám az utolsó leveleiben azt írta, jelentkezzek katonai főiskolára.
Nem élte meg, hogy leszereljek — négy hónappal a szolgálat vége előtt meghalt.
Engedélyt kaptam, hogy hazautazzak a temetésére.
Ivott még egy korty teát, majd folytatta:
– A sorkatonai szolgálat után felvettek a főiskolára.
Megnősültem, megszületett a lányunk.
Felnőtt, férjhez ment egy fiatal hadnagyhoz az én hadosztályomból.
Most már ő is alezredes.
Ekkor a tábornok hosszú időre elhallgatott.
Vera türelmesen várt.
– A lányunk esküvője után a feleségem elhagyott.
Hozzáment egy üzletemberhez, és elköltöztek a fővárosba.
Aztán megtudtam, hogy már tíz éve viszonyuk volt.
Talán én is hibás vagyok benne.
Gyakran hónapokig nem voltam otthon, de a magam módján szerettem és bíztam benne.
Ismét elhallgatott.
Nem könnyű visszaemlékezni az élet legszomorúbb pillanataira.
– A vejem másik városban kapott beosztást, így a lányommal együtt odaköltöztek.
Tíz évig éltem egyedül.
Nappal emberek vesznek körül, nem érzi az ember a magányt.
De éjjelente sokat gondolkodtam arról, milyen lesz az élet, miután leszereltem.
Betöltöttem a hatvanat.
Még maradhattam volna öt évig.
De nem akartam.
Visszavágytam oda, ahol születtem.
Azt akartam, hogy ott temessenek el a szüleimmel, a nagyapámmal és a nagymamámmal együtt.
Egy ügynökséget találtak nekem, ők pedig találtak egy házat a tiéd mellett.
A többit már tudod.
Hirtelen mosoly jelent meg a tábornok arcán, és úgy nézett a nőre, hogy annak hevesebben kezdett verni a szíve.
Vera értette, hogy nem azért jött, hogy elmesélje az élettörténetét.
Érezte, hogy valami olyat fog hallani, ami fenekestül felforgatja az életét.
– Vera, itt ismertelek meg téged és Fegyát.
Az ő élete annyira hasonlít az enyémre…
Vera, házasodjunk össze, fogadjuk örökbe Fegyát, és éljünk együtt — gyorsan beszélt, nem túl tábornokosan, tudva, hogy ez már nem a hadsereg, és a dolgok nem feltétlenül úgy alakulnak, ahogy eltervezte. – Nagy a nyugdíjam, van pénzem is.
Igaz, már nem vagyok fiatal, de még legalább tizenöt évet tervezek élni.
Fegyát felneveljük.
Hosszan nézte a nő megdöbbent arcát, majd újra megkérdezte:
– Vera, hozzám jössz?
– Igen, – és a nő szeméből az öröm könnyei kezdtek folyni.
Egy évvel később a tábornok módosította élettartamra vonatkozó terveit: tizenöt helyett húsz évre.
Fegyának lett egy kisöccse is, akit szintén fel kellett nevelni.
