A napfény átszűrődött a kis szoba függönyein, hosszú árnyékokat vetve a padlóra.
Victor, egy kicsit negyvenen túl járó férfi, a kanapén ült és üresen bámult maga elé, miközben a tévében a hírek mentek.
De a gondolatai messze jártak, a múlt eseményeiben merültek el.
Több mint egy éve volt, hogy elvesztette feleségét, Elizavetát, a lányuk, Irina anyját, egy tragikus balesetben.
Az azt követő hónapok igazi káoszt hoztak számukra.
Aztán megjelent Olga.
Egy vonzó nő volt, meleg mosollyal és elbűvölő személyiséggel.
A munkahelyen találkoztak, ahol nemrég léptették elő a humán erőforrás vezetőjévé.
Eleinte a kapcsolatuk kizárólag szakmai volt.
Ahogy telt az idő, az alkalmi kávé melletti beszélgetések egyre gyakoribb találkozásokká alakultak.
És anélkül, hogy észrevették volna, Olga beköltözött hozzájuk.
Egy zaj a folyosón kizökkentette Victort a gondolataiból.
Előtte megjelent Irina, a mindössze hét éves kislánya.
Egy pillantásból Victor tudta, hogy valami nincs rendben.
Általában vidám és beszédes volt, most azonban összetörtnek tűnt, lehajtott vállakkal és földre szegezett tekintettel.
— Irina, jól vagy, kicsim? — kérdezte Victor, felállva a kanapéról.
Irina ránézett, és Victor azonnal észrevette, hogy a szeme piros, mintha sírt volna.
A kislány harapdálta az alsó ajkát, és Victor érezte, hogy valami komoly a dologban.
— Apa… ne hagyj egyedül az új anyával… rossz dolgokat akar tenni… — suttogta Irina, reszketve.
Victor szíve összeszorult.
Lehajolt a kislányhoz, és átölelte.
— Mi történt, drágám?
Milyen rossz dolgok?
Irina habozott, majd halkan mesélni kezdett.
Olga keményen megszidta, mert véletlenül eltörte egy váza.
De nem csak a szidásról volt szó…
Irina a szemében egy olyan gonoszságot érzett, ami rettenetesen megijesztette.
És azóta, minden alkalommal, amikor egyedül maradtak, Olga más emberré vált: hideg, dühös, fenyegető.
— Apa… félek tőle… — motyogta a kislány, összegömbölyödve az ölében.
Victor végigfutott a hátán egy hideg borzongás.
Addig semmi gyanúsat nem vett észre.
Olga kedves volt, ha ő ott volt…
Most, hogy jobban belegondolt, túl kedves.
— Irina, megígérem, hogy nem hagylak többé egyedül vele.
Soha. — suttogta határozottan.
Aznap este Victor sokáig ébren maradt, gondolkodva.
Az elméjében visszatértek az apró részletek, amiket vagy a sietség, vagy a továbblépés vágy miatt figyelmen kívül hagyott.
Reggel, amikor Olga lement reggelizni, Victor máshogy nézett rá.
Figyelte minden mozdulatát, minden hanghordozását.
És amikor Olga, anélkül, hogy tudta volna, hogy Victor nézi, túl szorosan megfogta Irina kezét, miközben hamis mosoly ült az arcán, Victor megértette.
Habozás nélkül meghozta a döntést.
A következő napokban Olga összepakolta a cuccait, és az ajtó végleg becsukódott mögötte.
Irina végre újra mosolygott.
Őszinte, tiszta mosoly volt, ami Victor lelkét megnyugtatta.
Nem kellett más.
Csak ők ketten, együtt, ahogy lennie kell.
Ha tetszett a történet, ne felejtsd el megosztani a barátaiddal!
Együtt továbbadhatjuk az érzelmet és az inspirációt.
