A temetésen nyomasztó csend uralkodott.
A fehér terem tele volt rokonokkal, közeli ismerősökkel és barátokkal, akik eljöttek, hogy búcsút vegyenek a fiatal lánytól.
Hirtelen távozott, néhány nap magas láz és általános rossz közérzet után.
Az orvosok azt mondták — ritka agyvelőgyulladás, amely szívmegálláshoz vezetett. Az újraélesztés sikertelen volt.
A koporsóban a lány úgy nézett ki, mintha aludna: az arca nyugodt volt, kezei a mellkasán össze voltak téve.
Az anya állt a lánya fölött, képtelen volt visszatartani a könnyeket.
A kétségbeesés kirobbant egy sikolyban, amely átszelte a termet, összetörve a jelenlévők szívét.
— Vigyetek engem is vele! — sírt a nő.
— Nem tudok élni nélküle! Temessetek el engem a közelében!
Nem akarok többé ebben a levegőben lélegezni a kislányom nélkül!
Az apa átölelte őt, remegve a sírástól.
A rokonok sorra odamentek, megvigasztalták, törölgették a szemét.
Úgy tűnt, a gyász annyira erős volt, hogy maga a valóság is bármelyik pillanatban szétrepedhet a súlya alatt.
És hirtelen…
Az anya megdermedt. Az arcán furcsa kifejezés jelent meg.
Közelebb hajolt a lánya testéhez, hunyorított… és meglátta ezt… 😱😱
Elfojtottan kiszusszantotta:
— Várjatok… a melle… ő… LÉLEGZIK!
Pánik tört ki a teremben.
Valaki azt hitte, ez csak a képzelet játéka — a fáradtság, a gyász, az idegösszeroppanás eredménye.
De mások is elkezdtek észrevenni egy könnyű, alig észrevehető mozdulatot. A lány melle emelkedett és süllyedt.
— Él! — kiáltotta valaki.
— Ó, Istenem, él!
Amíg egyesek sokkos állapotban álltak, nem hitték el a szemüknek, mások már hívták a mentőket.
Az orvosokat majdnem fellökték, amikor megérkeztek.
Ellenőrzés — van pulzus. A vérnyomás gyenge, de stabil. A lányt azonnal kórházba vitték.
Egy nap múlva megérkezett a diagnózis: letargikus álom.
Ritka állapot, amikor az ember halottnak tűnik, de életfenntartó funkciói lassított üzemmódban működnek tovább.
Lényegében ez egy mély álom állapota, amely hasonlít a kómához, de megmarad az esély az ébredésre.
Később kiderült, hogy az orvos, aki megvizsgálta a lányt, hibázott — nem vette észre a gyenge pulzust.
A testhőmérséklet szinte a szobahőmérsékletre csökkent, a légzés alig volt észrevehető.
Hivatalosan halottnak nyilvánították, aláírták a halotti bizonyítványt, és megkezdték a temetés előkészületeit.
Ha nem lett volna az anya kétségbeesett kiáltása, ha nem lett volna az a búcsúzó pillantás… a lányt élve eltemették volna.
Most kórházban van, stabil állapotban, és napról napra jobban van.
Az anyja nem hagyja el a szobát, és csak egyet ismétel:
— Csoda volt. És én éreztem… a szívemmel.
