A tükör előtt álltam, szinte levegőt sem mertem venni.
Minden a helyén volt: a ruha hibátlanul simult a testemre, arcomat lágy hullámok keretezték, a smink pedig — finom és ragyogó, pont olyan, amilyennek erre a napra elképzeltem — kiemelte a vonásaimat, nem pedig elrejtette.
Egy pillanatra elmosolyodtam magamra a tükörben… De nem sokáig tartott.
– Zsófi, gyere ide egy percre – hallottam egy hideg, éles hangot a hátam mögül.
Megfordultam: Artúr édesanyja állt ott, arcán feszült, kimért kifejezéssel.
A rendezvényterem melletti kis, üres szobába vezetett.
Tetőtől talpig végigmért.
– Ezt te visszafogott sminknek nevezed?
– Pontosan ilyesmiben állapodtunk meg Artúrral – próbáltam nyugodtan válaszolni, de ő már közelebb lépett.
– Nem érdekel, miben állapodtatok meg.
Ma itt lesz az egész família.
Mindenki!
Tudod, hány fénykép készül majd?
És kinek az arca lesz rajtuk feltűnő, ha így vagy kisminkelve?!
– Sajnálom, de… – kezdtem volna.
– Nem érdekel a „sajnálom” – vágott közbe élesen.
– Nem engedem, hogy elvidd a figyelmet.
Mire felfogtam, mit művel, már előhúzott egy csomag nedves törlőkendőt, és az arcomhoz nyúlt.
– Ne! Mit csinál?! – kiáltottam fel.
– Csak helyrehozlak – mondta hidegen.
– Egy esküvőn a menyasszony a hagyomány része, nem kirakatbaba.
Jegyezd meg: nem egy magazinfotózásra jössz, hanem a mi családunkba.
Megdermedtem.
Az arcom égett, a szemem könnyezett.
Ő gondosan összehajtogatta a használt kendőket, majd úgy sétált ki, mintha semmi sem történt volna.
Odakintről már hallatszott az élőzene kezdete.
De ami ezután következett… mindenki számára meglepő volt.
Ahogy kiléptem a szobából, mintha a levegő sűrűbb, nyomasztóbb lett volna.
Mindenhol éreztem a tekinteteket — nem azért, mert gyönyörűnek találtak, hanem mert észrevették: nem úgy érkezem, mint egy menyasszony.
Úgy léptem be, mint akitől elvettek valami fontosat.
Artúr ott állt az oltárnál, idegesen babrálva az ingujjával.
A mosolya megingott, mikor meglátott.
– Mi történt az arcoddal?.. – suttogta, amikor odaértem hozzá. – Sírtál?
Megráztam a fejem, de a szemeim elárultak.
– Az anyám volt?… – elkomorodott. – Mondott valamit?
Nem akartam, hogy ez a pillanat tönkremenjen.
De nem tudtam magamban tartani.
– Letörölte a sminkemet.
Azt mondta, túl feltűnő vagyok, és nem akarja, hogy kirakatban legyek – mondtam határozottan, a szemébe nézve.
Másképp nézett rám, mint valaha.
– Értem – válaszolta halkan.
Azt hittem, most megölel vagy mond valami vigasztalót.
De ő a vendégek felé fordult, és felemelte a kezét.
– Anya? Gyere ide, kérlek.
Az anyósa odalépett, mosolya mögött érezhető feszültséggel.
– Van valami gond? – kérdezte mézes-mázosan.
Artúr a vendégekhez szólt:
– Barátaim, családom.
Mielőtt elkezdjük, szeretnék valamit világossá tenni.
Ma elveszem Zsófit feleségül.
Mert ő önmaga tud lenni.
Mert szeretem a nevetését, a dühét, a sminkjét — és még a vitáit is.
Majd az anyjára nézett:
– Ha valaki úgy gondolja, joga van megmondani, hogyan nézzen ki a feleségem, jobb, ha most elhagyja a termet.
Ez itt ünnep, nem ítélkezés.
A terem elcsendesedett.
Még azt is hallani lehetett, ahogy valaki leejtett egy villát.
Az anyósa elpirult, majd elsápadt, egy lépést hátrált, és lehajtott fejjel kisétált.
Artúr megfogta a kezem.
– Menjünk. Úgyis csúszunk egy kicsit — ez lesz a családunk legemlékezetesebb esküvője.
Amikor újra a tükörbe néztem — az ő szemében —, tényleg szépnek láttam magam.
És azt a szépséget már senki sem tudta letörölni.
