Az autóbusz hirtelen megrázkódott néhányszor, majd megállt.
A sofőr kiugrott a fülkéből, megvonta a vállát, és közölte:
– Megérkeztünk! A busz nem megy tovább.
Az utasok zúgolódni kezdtek. A sofőr felemelte a kezét, és próbálta csitítani őket:
– Tisztelt utasok, hívok egy másik buszt.
Aki tud, az menjen gyalog, a falu csak hat kilométer innen.
De aki marad – figyelmeztetem: nincs fűtés. Egy egyszerű külsejű nő hangosan megszólalt:
– Miért zúgolódunk? Azt mondták: aki tud, menjen. Akinek nehéz, az marad.
Felvette a kopott hátizsákját, és kilépett a szabadba.
Kint könnyű hópelyhek szállingóztak, a hideg nem volt túl erős.
Rita – így hívták a nőt – határozottan elindult az úton.
„Egy órát gyaloglok” – gondolta, rápillantva az öreg telefonjára.
De hamarosan minden megváltozott. Erős szél támadt, elkezdődött a hóvihar.
A hó nagy pelyhekben csapott az arcába, az út eltűnt – nem lehetett megkülönböztetni az aszfaltot a padkától.
Rita megállt, körbenézett. A busz már eltűnt a fehér hófal mögött.
Nem tudta, merre kell menni. A lába térdig süllyedt a hóban.
„Mit tegyek?” – tépelődött. Gyorsan sötétedett.
A nő bekapcsolta a telefon zseblámpáját, de az szinte azonnal kialudt.
Kétségbeesetten észrevett egy fényt a távolban.
„Egy falu!” – örvendezett Rita, és összeszedte az utolsó erejét.
Eljutott egy kis házikóhoz a falu szélén. Az ház különálló volt, az ablakokat spaletták fedték.
Nagy nehezen felért a tornácra, és bekopogott:
– Kérem, engedjenek be… – suttogta lefagyott ajkakkal.
Semmi válasz. Megnyomta a kilincset – az ajtó engedett.
Bent hideg és nyirkos szag terjengett.
„Csak huzat ne legyen” – gondolta, és belépett.
Meggyújtotta a talált petróleumlámpát, és körbenézett.
A szobában egy kályha állt, mellette egy vödör forgáccsal és fával.
Rita tüzet rakott, melegítette a kezeit.
„Hála istennek, nem fogok megfagyni” – sóhajtott megkönnyebbülten.
Rita árva volt, gyermekotthonban nőtt fel.
Később festő-mázoló lett, férjhez ment egy falusi fiúhoz.
Jól éltek, dolgoztak, és felnevelték a fiukat.
Amikor a fiú katonának vonult, Rita a városba költözött – pénzt akart keresni a fia esküvőjére, hiszen már volt menyasszonya.
De a boldogság nem tartott soká.
Egy nap hívták a falusi tanácstól – a ház leégett, a férje és fia a füstben megfulladtak.
Rita hazautazott – csak elszenesedett gerendák maradtak.
Olyan sikolyt hallatott, amit egész életében nem felejtett el.
A szomszédok szállást ajánlottak, a tanácselnök ideiglenes lakást.
De a nő, mintha megbolondult volna: naponta járt a sírokhoz, a romok közt bolyongott.
Végül elment a városba.
Nem talált munkát – sok lett a bevándorló munkás, az egészsége is megromlott – a szíve fájt, nehezen kapott levegőt.
Így kezdett vándorolni – kéregetett, ott aludt, ahol tudott. Az évek észrevétlenül elrepültek.
És most úgy döntött, visszatér férje szülőfalujába – talán segít valaki.
Így került a lerobbant buszba.
Amikor a házban felmelegedett a levegő, Rita lefeküdt a kályha melletti priccsre, és azonnal elaludt.
Reggel a spaletták közti fénysugár ébresztette fel. A tűz már régen kialudt, hideg volt a szobában.
Rita elővette a hátizsákból egy kis kenyeret és gyümölcslevet, megreggelizett.
Kilépett a házból, és nyomokat vett észre a tornácon – gyereknyomokat, valószínűleg csizmáktól.
A lépcsőn egy élénkpiros kesztyű hevert, hópehely mintával.
„Furcsa, valaki volt itt előttem” – gondolta Rita.
A nyomok a ház mögé vezettek, de ott véget értek.
Ekkor elindult egy autó friss nyomát követve. Néhány perc múlva egy templom kapujához ért.
Az udvarban egy öreg busz állt, a templom ajtaja félig nyitva volt.
Rita belépett. Bent állványok voltak, két férfi vakolta a falat.
A meleg padlóból kellemes hő áradt.
– Nem így, atyám, így kell! – mondta az egyik.
A pap megpróbálta utánozni, de a vakolat hangosan leesett.
– Eh, ez nem nekem való – sóhajtott fel.
– Ne adja fel, atyám! – bátorította a segédje.
A pap észrevette Ritát:
– Jó napot. Mi járatban van?
– Jó napot.
Meg tudja mondani, kié ez a kesztyű? Egy ház előtt találtam, ahol megszálltam éjszakára.
A pap megvonta a vállát, és odakiáltott:
– Liza! A lépcsőn leereszkedett egy fiatal nő fejkendőben.
– Nem a tiéd? – kérdezte a pap, a kesztyűt mutatva.
– Talán – válaszolta Liza. – Ez Katjáé lehet.
Ma reggel odaszaladt ahhoz a házhoz, azt mondta, füstöt látott.
– Tényleg? – csodálkozott a pap.
– És kit talált?
– Senkit.
Az ablakokon zárva voltak a spaletták, nyom sem volt – bár lehet, hogy a hó elfedte.
Liza Ritára nézett:
– Hol találta?
– A lépcsőn. A busz lerobbanása után tévedtem arra.
Azt hittem, megfagyok, de volt ott fa – legalább egy kicsit felmelegedtem.
– Hová indult?
– Szovij-Járba.
– Jaj, teljesen rossz helyre jött! – kiáltott fel mindhárom. – Ez itt Lenszk falu.
Szovij-Jár még legalább tíz kilométer innen. Rita széttárta a karját.
– Tehát a sors vezetett el hozzátok.
Ránézett a papra:
– Festő, vakoló és burkoló vagyok. Tudok segíteni a felújításban.
– Tényleg? – örvendezett a tisztelendő.
– Ez maga az ajándék! Mert én, mint egy diák, teljesen reménytelen vagyok – semmi sem sikerül.
András atya mosolyogva lépett Rita elé:
– Ismerkedjünk meg. Én vagyok a templom plébánosa, András atya. Ő pedig a feleségem, Liza, a tiszteleteshölgy.
Épp mestereket keresünk – senki sem akar eljönni ebbe az isten háta mögötti helyre.
– Margaréta, – mutatkozott be a nő. – Kezdhetek is azonnal?
Már türelmetlenül szorongatta a glettvasat.
– Nem-nem, – állította meg a pap.
– Biztos vagyok benne, hogy még reggelizni sem volt időd az úton. Előbb egyél valamit, aztán dolgozunk.
Intett a feleségének, aki elindult a templom melletti kis épület felé.
Ott volt az ebédlő, ahol néhány asszony már terítette az asztalt.
Ritának meleg hallevest, salátát, teát és pirogot hoztak.
Régóta nem evett házikosztot, és igyekezett lassan enni, hogy ne árulja el éhségét.
Hirtelen az egyik asszony megkérdezte:
– Rita, nem vagy véletlenül Szovijijarból?
– De igen, – válaszolta, és felismerte egykori szomszédját, Valentinát.
– Jaj, Valika, te vagy az! Azt hittem, nálunk már nincs is templom.
– Most már ide járok. És veled mi van? Azt hallottam, a házbizottság adott neked egy kis házat.
– Eladtam, – mondta Rita halkan.
– Később aztán egy betelepített családnak adták.
– És most hol laksz?
Rita csak megvonta a vállát. Észrevette, hogy Valentina Liza fülébe súgott valamit.
Ő meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Érdekes! – mondta a tiszteleteshölgy.
– A pap éppen azon gondolkodott, hol találhatnánk szállást egy mesterembernek.
Miért ne költöznél abba a házba, ahol éjszakáztál? Megjavítjuk, hozunk fát – és már lakhatsz is benne!
Rita elmosolyodott. Ilyen egyszerű megoldás szinte lehetetlennek tűnt.
Szerszámokat kért, és megvizsgálta a falakat. A munka elkezdődött.
András atyát és segítőjét hallani lehetett a falon túlról – tropárokat énekeltek, készülve a misére.
Rita boldog volt – a kedvenc munkáját végezte. Nem érdekelte, mennyit fizetnek, vagy hol fog lakni.
Neki az is jutalom volt, hogy ilyen szép falakat tehetett rendbe.
Estére a pap óvatosan kivette kezéből a glettvasat:
– Na, Margaréta, mára elég lesz! Jurij Nyikolajevics elégedett a munkáddal. Most pihenés jön.
Meghívta, hogy vacsorázzon náluk. Rita először tiltakozott:
– Ugyan már, hogy mehetnék magukhoz így? Nézze meg, hogy nézek ki.
– Nem baj, – válaszolt Liza.
– Körülbelül egyforma alkatúak vagyunk. Találunk köntöst, törölközőt, mindent, amire szükséged van. Megfürdesz, megpihensz a melegben.
Ekkor egy göndör hajú, körülbelül négyéves kislány szaladt be a szobába, nevető szemekkel.
Rita hirtelen beleegyezett – ki tudna ellenállni egy ilyen tekintetnek?
– Maga találta meg a kesztyűmet? – kérdezte a kislány.
– Nagyon köszönöm! Annyit sírtam, azt hittem, elvesztettem.
A papnál három saját gyerek és három örökbefogadott élt – olyanok, akik elveszítették a szüleiket.
– Sanyika magától jött hozzánk, – mesélte Liza.
– Karácsony előtt öt éve láttuk meg – ott állt egy sarokban, imádkozott.
A hívek kérdezgetni kezdték: kiderült, hogy árva.
Az anyját eltemette, a mostohaapját börtönbe zárták, és őt az árvaházba akarták vinni.
Elszökött, és valahogy eljutott hozzánk. Örökbe fogadtuk.
Liza melegen nézett a sarokban játszó tizenkét éves fiúra.
– Vikát az árvaházban vettük észre, amikor ajándékokat vittünk. Minden gyerek nevetett, ő csak ült, gondolkozva.
– Anya, elvihetem holnap a macimat az iskolába? – kérdezte a kislány.
– Vidd csak, de vigyázz rá.
– Felakasztom karabinerre, – ígérte Vika, és elszaladt.
– És Katusa különleges nálunk, – folytatta Liza.
– Egy fiatal nő jött hozzánk, vőlegényt keresett a megadott címen. Csak egy romot talált.
Olyan hangosan kiabált, hogy megindult a szülés. Kórházba vitték, de a szülés után eltűnt.
Csak annyit tudott mondani, hogy a gyerek Volodja Smeljovtól van.
Magunkhoz vettük a kislányt, sajátunkként neveljük. Az én újszülött Szkjavikámat is ő szoptatta.
Rita megremegett, a szívéhez kapott:
– Istenem… hiszen ez az én fiam unokája!
– Margaréta Jefimovna! – kiáltott fel Valja.
– Akkor maga az ő nagymamája! Mi Ekaterina Vladimirovna Smeljovának írtuk be, remélve, hogy egyszer előkerülnek a rokonok.
– Lehetséges ez egyáltalán? – Rita sírva fakadt. – Már nem is hittem, hogy valami jó történhet velem.
Liza átölelte, a pap pedig így szólt:
– Nos, Margaréta Jefimovna, mostantól velünk fogsz lakni – mint Katya nagymamája.
Nekünk olyan, mintha a sajátunk lenne, de te a vér szerinti nagymama vagy, úgyhogy nem engedünk el! – tréfált a pap.
– Hely van bőven – a hívek segítenek.
– Gyerekek! – szólt.
– Ma vendégségben van nálunk az új nagymamátok, Rita. Mostantól velünk fog lakni.
A gyerekek körülvették.
– Tudsz mesélni? – kérdezte Katya.
– Hogyne, kisunokám. Az árvaházban sokat olvastam.
– Akkor te is árva voltál! – örvendeztek Vika és Sanyika.
– Azt hittük, az árvaházban csak kicsik élnek.
– Kicsi voltam, amíg ott éltem. Aztán felnőttem, és dolgozni kezdtem.
– Mit dolgozol? – kérdezték kórusban.
– Vakoló vagyok, – válaszolta Rita, és látta, ahogy a gyerekek nevetnek:
– Apa nem tud ilyet! Minden este azt mondja anyának, hogy semmi sem sikerül neki!
A váratlan boldogságtól Rita lábai megremegtek.
Nem tudta, kinek köszönje meg mindezt – Istennek, a sorsnak, vagy ezeknek a jószívű embereknek.
Másnap a gyerekek, akiknek még nem kellett iskolába menniük, eljöttek a pap bácsival a templomba, hogy megnézzék, hogyan dolgozik az „ő” nagymamájuk.
Érdeklődve figyelték, hogyan simítja el Rita a vakolatot – buborék nélkül, egyenletesen.
És minden szembejövőnek büszkén mondták:
– Ő a mi nagymamánk! Tud festeni, csempézni, és mindjárt csodát tesz itt!
Tavaszra minden belső munka elkészült. A hívek készültek a húsvétra.
Pár nappal az ünnep előtt Liza levelet kapott Osztrogoszkból.
Abban az állt, hogy Katya anyai nagyapja házat hagyott rá örökül az óvárosban.
Azt írták, hogy nem tudta megbocsátani a lányának, hogy házasságon kívül szült, és összevesztek.
Amikor megtudta, hogy megszületett az unokája, nagyon szenvedett.
Szerette volna ráhagyni a házat, de sokáig nem mert megbízni senkiben.
Halála előtt végül megkérte a szomszédját, hogy keresse meg a kislányt.
– Hát így, – mondta Liza.
– A mi Katusánknak most már saját háza van. Húsvét után elmegyünk megnézni.
A család valóban elutazott Osztrogoszkba András atya kisbuszával – hogy elintézzék az örökséget, és jó embereknek kiadják bérbe a házat.
Ez az utazás lett életük egyik legszínesebb, legemlékezetesebb eseménye, egy rendkívüli, de próbákkal teli történetben.
