Inna mélyet sóhajtott, miközben ismét átlapozta az újságot.
Egyetlen álláshirdetés sem tűnt alkalmasnak másodállásként.
Valójában már egy ideje fontolgatta, hogy munkahelyet vált.
A műszakok miatt a gyerekek egész nap egyedül voltak, a fizetés pedig alig fedezte az alapvető szükségleteiket.
Megszólalt a csengő.
Denisz sietett ajtót nyitni, Inna pedig követte.
Már este nyolc volt — elég késő a látogatáshoz.
„Inka, szia!” — Marina, a mosolygós barátnője állt a küszöbön.
Ki más jönne ilyen későn?
Marina határozottan ment be a konyhába, egy zacskó finomsággal a kezében.
A gyerekek rögtön követték, és ő egyszerre osztogatott édességet, miközben az iskoláról és az óvodáról kérdezte őket.
„Marina, miért csinálod ezt? Mindig meglepsz a hajlamoddal, hogy butaságokra költs pénzt,” mondta Inna dorgálón.
„Nem neked van, bár neked is hoztam valamit,” válaszolta Marina, miközben egy üveget tett az asztalra és gyümölcsöt kezdett mosni.
„Ma megünnepeljük a munkahelyváltásodat, barátnőm!”
Inna meglepetten ült le az asztalhoz.
„Milyen munkahelyváltás? Miért nem tudok róla semmit?
Bár nálad már semmin sem lepődöm meg — te mindig előbb tudsz mindent, mint én,” mondta vigyorogva.
Marina nem reagált, csak tovább terített.
Amikor mindennel elkészült, végre leült.
„Na, koccintsunk. Mindent elmesélek. Holnap szabadnapos vagy, szóval lazíts, és ne vágj ilyen savanyú arcot,” tette hozzá mosolyogva a barátnője.
Inna nevetett:
„Marina, évek óta ismerlek, de még mindig nem tudok hozzászokni a hurrikánszerű betoppanásaidhoz.”
„Nem tehetek róla,” vont vállat Marina.
Egy perccel később már mesélni kezdett:
„Ismerek valakit, ritkán beszélünk, de nemrég véletlenül találkoztunk.
Amikor elmondta, hol dolgozik, rögtön te jutottál eszembe, és ajánlottalak a főnökének. Már várnak rád.”
„Milyen munka az? Mondd már!” kiáltott fel türelmetlenül Inna.
„Taxi,” mondta Marina, miközben felemelte a poharát.
„Taxi? És mit csináljak ott?”
„Miféle kérdés ez? Az autód csak áll. Hamarosan benzinre sem lesz pénzed, és te azt kérdezed, mit csinálj ott,” Marina majdnem nevetett.
Inna majdnem leesett a székről.
„Komolyan mondod? Azt akarod, hogy taxisofőr legyek?”
„Pontosan! Végre megértetted! És ez nem csak mellékes munka — jól lehet vele keresni.”
„Nem tudom…” Inna megrázta a fejét.
„Két nő is dolgozik ott. Az egyik is azt hitte először, hogy csak ideiglenes lesz, de most már csak ezt csinálja — felmondott az előző munkahelyén.”
„Nem tudom, való-e ez nekem,” mondta Inna elgondolkodva.
Eltelt két hét.
Inna magabiztosan hajtott be egy társasház udvarára, ahol egy idősebb nő várta.
„Jó napot,” köszönt udvariasan.
„Ó, szervusz, drágám! Először látok nőt a taxi volánja mögött,” mondta a nagymama meglepetten, miközben beszállt.
„Micsoda szép autó! Biztos a férjedé.”
Inna már nagyon unta ezt az előítéletet!
Mintha autót nem is lehetne nőknek eladni.
„Az én autóm,” válaszolta nyugodtan Inna. „Nincs férjem. Meghalt.”
Az idős nő figyelmesen nézett rá:
„Nem baj, ez a munka szerencsét hoz neked, majd meglátod,” mondta melegen.
Inna visszamosolygott.
Minden nappal egy kicsit könnyebb lett feldolgozni Valera elvesztését.
Erősnek mutatta magát, de belül bezárkózott.
Az előző munkahelyén alig beszélt bárkivel, és ritkán mozdult ki.
De most, minden nap új emberek, mosolyok — lassan újra élni kezdett.
Első napja után, mint taxisofőr, azonnal felmondott a régi munkahelyén.
Egyetlen este alatt annyit keresett, mint korábban egy egész héten.
Ma egy kicsit korábban végzett, mert holnap a gyerekekkel a temetőbe mentek.
Három éve halt meg Valera.
Denisz, a legidősebb fiú, volt az egyetlen, aki igazán megértette, hogy az apjuk nincs többé, és miért mennek a temetőbe.
Romka még nem fogta fel, a négy és fél éves kis Szveta pedig azt hitte, csak kirándulás lesz.
„Anya, ma este itthon maradsz?” kérdezte Denisz, miközben a kerítésen belüli füvet segített nyírni.
„Még nem tudom, kisfiam. Úgy terveztem, de Szveta szandálja szétszakadt, a te tornacipőd is. Ma nagy a forgalom, lehet, hogy mégis dolgozom,” válaszolta Inna.
„Nem félsz?” kérdezte tovább Denisz.
„Nem, amíg nappal dolgozom. Nappal nem félelmetes.”
Estefelé Inna felhívta a központot.
Megerősítették, hogy sok a rendelés, kevés az autó.
Rögtön indulni döntött.
A munka csak halmozódott, egy perc szünete sem volt.
Még kávéra sem volt ideje.
Csak Denisznek telefonált, hogy megkérdezze, mi újság otthon.
Megnyugtatta őt: Szveta már alszik, ő és Romka is hamarosan lefekszenek.
„Rendben, kisfiam. Lehet, hogy hajnalig dolgozom.”
Hajnali kettő után hirtelen eltűnt a fáradtság, mintha második lendületet kapott volna.
Kevesebb lett a fuvar, a sofőrök már viccelődtek.
Inna még kevés embert ismert, csak néhány diszpécsert és kollégát.
Ekkor megszólalt a telefonja.
„Szia, Inna. A diszpécser Natasha adta meg a számod. Én is taxis vagyok, Grigorijnak hívnak,” szólt egy férfihang.
„Szia, Grigorij.”
„Most épp a városon kívül vagyok. Egy törzsvendégem hívott, jól fizet. El tudnád vinni helyettem?”
„Persze, mondd a címet.”
Már tudta, hogy a tapasztalt taxisoknak saját ügyfeleik vannak, akik közvetlenül őket hívják.
Egy szállodához hajtott, és várt.
Grigorij azt mondta, a férfi mindig ott száll meg, majd onnan utazik a városban.
A taxikban általában nem beszélnek sokat — ez az utas is csendes volt.
Egy perccel később beszállt.
„Jó estét. Grigorij küldte?” kérdezte Inna.
„Igen. Kérem, Gvozdovóba,” válaszolta nyugodtan az utas.
Inna döbbenten nézett a visszapillantó tükörbe.
Rögtön eszébe jutott, amikor Valerával egyszer Gvozdovóba utaztak.
A férje akkor próbálta megkeresni a családját, de a falu már szinte nem is létezett.
De nem tudott megszólalni.
A hátsó ülésen… Valera ült.
A férfi, akit nemrég temetett el.
Egy pillanatra azt hitte, el fog ájulni.
A szíve hevesen vert, hideg futkosott a hátán.
„Asszonyom, jól van?” kérdezte aggódva az utas.
Nagy nehezen megszólalt Inna:
„Kicsoda maga?”
A férfi kissé meglepetten összevonta a szemöldökét:
„Számít ez?”
„Igen,” válaszolta határozottan Inna.
Kiugrott az autóból és friss levegő után kapkodott.
A férfi követte, aggodalommal az arcán.
„Rosszul van?” kérdezte.
Ahogy virradt, Inna rájött, hogy nem Valera az, hanem valaki, aki elképesztően hasonlít rá.
Még ő sem vette észre elsőre a különbséget — pedig tíz évig volt Valera felesége.
„Sajnálom… Elmagyarázom,” motyogta.
„Tedd meg, ez így kicsit kellemetlen,” morogta az utas.
Inna elővett egy fényképet a pénztárcájából.
A képen ő, Valera és a gyerekek voltak.
„Nézze csak,” mondta.
A férfi hosszasan nézte a képet.
Lágyabb lett a tekintete.
„Szóval ő a férje? Tulajdonképpen őt kerestem. Évek óta keresem a testvéremet.
Háromévesen örökbe fogadtak, és közvetlenül a nevelőanyám halála előtt elmondta az igazat.
Ebből a városi árvaházból származom, és valószínűleg Gvozdovóban vannak a gyökereim. Nincs több nyom.”
„Sajnálom, de Valerát már nem ismerheti meg… Meghalt,” mondta halkan Inna.
„Hogy érti, hogy meghalt? De hát még nem is találkoztam vele…”
A hangja megremegett.
Inna megsajnálta, és szomorúan elmosolyodott:
„Valera mindig azt mondta, érzi, hogy van egy vér szerinti rokona — egy testvére.
De egy tűzvész után az árvaházban minden dokumentum megsemmisült. Ő is próbálta felkutatni a gyökereit.”
A férfi sóhajtott:
„Akkor ez az egész keresés hiábavaló volt?”
Aztán reménnyel nézett Innára:
„Ellátogathatok magához? Szeretném megismerni Valerát az emlékein keresztül.
Azt hiszem, ő volt a testvérem.”
„Gyere el este,” mondta Inna.
Inna épp ünnepi vacsorát készített, amikor Dénes benézett a konyhába:
– Anya, mi ez az isteni illat? Jön hozzánk valaki?
– Igazad van, kisfiam, vendégeink lesznek. De figyelj jól: jön valaki, aki nagyon hasonlít apára.
– Hogy lehet ez?
– Egyszerűen csak nagyon hasonlít rá, én is először azt hittem, hogy ő az apád – magyarázta Inna.
Dénes tágra nyílt szemekkel nézett anyjára, de nem volt ideje megszólalni, mert megszólalt a csengő.
Inna levette a kötényét, és elindult ajtót nyitni.
A gyerekek, amint meghallották a csengőt, kiszaladtak az előszobába.
Az ajtóban álló férfit először nem is lehetett látni a kezében tartott csomagok és dobozok mögött.
– Fogadjátok a vendéget! – mondta, miközben nehezen bepréselte magát az ajtón, és a padlóra tette az ajándékokat.
Dénes a meglepetéstől hátralépett.
– A nevem Pál, az apátok testvére vagyok. Akkor ti bizonyára az unokaöcséim vagytok! Gyerünk, bontsátok ki az ajándékokat!
Amint Pál megszólalt, Dénes megkönnyebbült.
Most már világos volt, hogy nem az apjuk az, csak valaki, aki elképesztően hasonlít rá.
Romka gyors pillantást vetett bátyjára, és Dénes bólintott, jelezve, hogy minden rendben.
Csak egy óra múlva ültek le az asztalhoz.
Az ajándékok már ki voltak bontva, Szveta megcsókolta Pált a csodaszép baba miatt, és szinte rácsimpaszkodott, karjában a játékkal.
– Szvetocska, engedd el a bácsit – próbálta finoman rendre inteni Inna.
Pál vidáman felnevetett.
– Semmi baj, így nagyon kényelmes. Furcsa érzés ez…
Sosem voltak gyerekeim, és most egyszerre három, mind olyan, mintha a sajátjaim lennének.
Amikor a gyerekek befejezték az evést és elszaladtak játszani, Pál utánuk nézett és mélyet sóhajtott.
– Irigylésre méltó, amit ti ketten megőriztetek. Elveszítetted a férjed, de megmaradt egy erős, összetartó családod.
Mesélj nekem kérlek Valérról. Miért kellett ilyen fiatalon meghalnia?
Innának mindig nehéz volt beszélnie a férje haláláról, de összeszedte magát.
– Egyszerű megfázás volt.
Valér nem akart orvoshoz menni, még táppénzre sem volt hajlandó – csak dolgozott tovább.
A nátha tüdőgyulladássá fajult, és néhány nap alatt elment.
Az orvosok már nem tudtak segíteni.
Bűntudatot érzek, amiért nem tudtam rávenni, hogy korábban forduljon orvoshoz… – Inna hangja elcsendesedett.
Pál halvány szomorúsággal mosolygott.
– Tudod, én sem szeretem az orvosokat, mindig halogatom, amíg már késő.
Bocsáss meg, hogy elszomorítottalak.
Hogy boldogultatok azóta?
Valér tényleg árvaházban nőtt fel?
– Ő azt hitte, hogy a nevelőszülei a valódi szülei.
Az örökbefogadás után elköltöztek ebből a városból, és ahol ezután éltünk, ott senki sem tudta, hogy örökbe fogadták.
A nevelőszülei jómódúak voltak, Valérnak soha nem volt hiánya semmiben.
Először az apja halt meg, majd az édesanyja, aki nagyon szerette őt, alig egy évet élt utána.
Halála előtt elmondta Valérnak, hogy volt egy testvére az árvaházban.
Nagyon bánta, hogy nem fogadták örökbe mindkettőjüket, de a kilencvenes években más volt az élet.
Féltek, hogy nem boldogulnak két gyerekkel.
Bocsánatot kért Valértól.
Azóta járok ebbe a városba, remélve, hogy megtudhatok valamit.
– Egy hétig maradok itt.
Meglátogathatlak titeket?
Elvihetném a gyerekeket cirkuszba vagy állatkertbe – javasolta Pál.
Inna csendesen, könnyeket törölve válaszolt:
– Nálunk nincs sem cirkusz, sem állatkert.
– Akkor majd találunk valami mást.
És talán egyszer eljöttök hozzám látogatóba, nálunk minden megvan.
Pál sétálni kezdett a konyhában, mintha Valér mozdulatait ismételné, amikor ideges volt vagy valami fontosat mondott.
Betartotta a szavát.
A gyerekek jártak cirkuszban, állatkertben, és sok más érdekes helyen.
Meggyőzte Innát, hogy hagyja ott a taxis munkát, mondta neki, hogy jobb, ha a gyerekekkel van, ő pedig minden anyagi terhet átvállal.
És meg is tette.
De a segítsége nemcsak anyagi volt.
Egy év múlva Inna és Pál összeházasodtak.
A gyerekek hamar megszokták, és nemsokára apának kezdték hívni.
Számukra olyan volt, mintha Valér visszatért volna egy hosszú kiküldetésből.
