Szlavik hazafelé tartott egy nehéz műszak után.
Az utca olvadt a nap alatt: a hőség elviselhetetlen volt, legalább harminc fok.
Az emberek mintha elpárologtak volna — elbújtak a házakban, a metrókban, a ritka fák árnyékában.
A levegő remegett, az aszfalt hőt sugárzott a lábakhoz.
Letért a megszokott ösvényre a régi szupermarket mellett, és hirtelen megállt.
Hirtelen. Nem azért, mert fáradt volt vagy meglátott valakit.
Nem. Mintha valami belülről megragadta volna.
Sírás. Gyermek. Megmerevedett. A szíve hevesen vert.
Megfordult — parkoló. Majdnem üres.
És a legnagyobb árnyékban, egy kiszáradt fa alatt — egy autó.
Egy drága külföldi autó. Sötét ablakok. A zaj pontosan onnan jött.
Lassan odalépett. Léptei nehezen estek a mellkasába.
Ködös ablakok. És bent… igen, ott volt egy gyermek.
Egy kisfiú. Kb. egy éves, nem több.
Piros arcok, félig csukott szemek, ajkak kiszáradva a szomjtól.
A fiú hirtelen megrántotta az ajtót. Zárva volt.
Megkerülte — mindenhol ugyanaz.
— Valaki! SEGÍTSÉG! — kiáltotta.
Senki sem jött segítségére. Akkor meglátta a követ a járdaszegélynél.
A fejében zakatolt: „Nem szabad. Ez bűncselekmény.”
De a tekintete ismét a gyermekre esett.
Szlavik megragadta a követ és belevágott az ablakba.
Az égető hőség kitört odabentről.
Kitárta az ajtót, kitépte a biztonsági övet.
Felemelt a karjaiban a kisfiút — aki majdnem nem lélegzett.
És futni kezdett. A rendelő két utcányira volt. Nem érezte a lábait, futott.
Az ajtók sisteregve kitárultak.
— SEGÍTSÉG! — kiáltotta.
Egy nővér odaszaladt.
— A gyermek… az autóban… hőség… ő… — alig tudta kiejteni ezeket a szavakat.
A gyermeket elvitték. Mondták neki: időben hozta a babát.
Tizenöt perc múlva a részlegen megjelent egy nő.
Berohant, meglátta Szlavikot, és — a köszönet helyett — kitört:
— Eltörted a kocsimat?! Megőrültél?!
Felírtam a számomat a szélvédőre! Csak egy percre mentem be a szupermarketbe!
Szlavik nem válaszolt. Csak némán nézett rá, mintha még mindig nem akarta volna elhinni.
Egy perc? Ilyen hőségben?
— Fizetni fogsz a javításért!
Hívom a rendőrséget! — kiáltotta, miközben elővette a telefonját.
Amikor megérkezett a rendőrség, valami nagyon váratlan történt….
A rendőrség gyorsan megérkezett. Egy tiszt — alacsony, erős, határozott mozdulatokkal.
Végighallgatta Szlavikot. Mindent. Az elejétől a végéig.
És bólintott. Majd lassan megfordult a nő felé.
— Ön egy csecsemőt hagyott a kocsiban több mint harminc fokos hőségben, az ablakok bezárva? — kérdezte szárazon.
— Mondtam, csak egy percre…
— Szülői jogai megvonásával, — szakította félbe hidegen.
— És büntetőjogi felelősséggel fenyegeti a gyermek életének veszélyeztetése miatt.
A nő elsápadt.
— És te, fiú, ügyes voltál, gyorsan reagáltál, megmentetted a gyermek életét, csak sajnálom, hogy ilyen hálátlan szülei vannak.
Kezdem kételkedni, hogy véletlen volt.
Ilyen hősökre van szükségünk, mint te! Szlavik mellette állt. Még mindig remegtek a kezei.
Nem akart semmit — sem büntetést neki, sem dicséretet magának.
Csak azt tette, amit tennie kellett. Mit gondolsz, jól cselekedett a fiú?
