Polina erősen beverte a fejét, és elvesztette az eszméletét.
A mentő gyorsan a helyszínre ért, és útközben a kórházba Polina magához tért.
Az első dolog, amit mondott:
— Hol van Barry?!
Polina reggele egyáltalán nem indult jól.
Sőt, az egész napja teljesen tönkrement.
Először a munkahelyi késés, aztán az ónos eső, ami mintha direkt őt várta volna a kijáratnál – mintha az időjárás is gúnyt űzött volna belőle.
Nem lepődött meg – minden a feje tetejére állt.
Otthon Barry várta – az imádott shar pei, édesapja váratlan ajándéka, amit nem sokkal azelőtt kapott, hogy apja hirtelen elhunyt.
Gyerekként Polina mindig kiskutyára vágyott, de a szülei határozottan ellenezték.
Aztán, mikor már régen elfeledte ezt az álmot, eltemetve a felnőtt élet gondjai és prioritásai alá, apja egyszer csak megjelent egy kölyökkel.
Az az este örökre az emlékezetébe vésődött: az apja, kissé zavartan, egy dobozzal, amelyből egy ráncos szőrgombóc kandikált ki; az anyja, aki szokás szerint csak megvonta a vállát; és Polina, aki teljesen le volt döbbenve.
— Kislányom, tudom, hogy gyerekként mindig kértél egy kiskutyát, de mi nem engedtük meg.
Úgyhogy… még ha késő is, az álmokat igenis valóra kell váltani – mondta akkor mosolyogva az apja.
Az apja halála után sok minden megváltozott.
Az anyja gyakran elment – hol szanatóriumba, hol egy barátnőhöz.
Megváltoztatta a frizuráját, a stílusát, mintha önmagát próbálná újra megtalálni.
Polina egyedül maradt – Barryvel, egy tágas lakásban.
De az egyedüllét nem ijesztette meg.
Sosem vonzotta a társasági nyüzsgés, még gyerekként sem: nyugodt, megfigyelő, szemlélődő alkat volt.
A közeli ismerősök közül talán csak Viorel Cărăuș volt az, akinek a társaságában igazán jól érezte magát.
Hazakísérte, de sosem volt tolakodó.
A szomszédok közül is kevesen ismerték – talán csak Maria Petrovna, az anyja barátnője, és Vasile Fedorovici, az apja jó barátja.
Egyszer Polina megkérdezte az anyjától, miért engedett mindig az apjának.
Ő pedig egyszerűen, könnyes szemmel válaszolt:
— Nagyon szerettem… és rettenetesen féltem, hogy elveszítem.
Idővel az anyja új életet kezdett, elköltözött az új partneréhez, és a lakást a lányára hagyta, jókívánságokkal együtt.
Így maradt Polina Barryvel.
És nem lehetett azt mondani, hogy boldogtalan lett volna.
A kutya betöltötte az életét.
A karrierje haladt előre, de a magánélete… nos, az bonyolultabb volt: azok, akik tetszettek neki, észre sem vették, akik pedig érdeklődtek iránta, egyáltalán nem keltettek benne érzelmeket.
Az a nap hideg volt.
Az utcákat jég borította.
Polina sietett, de apró léptekkel haladt – a járdák olyanok voltak, mint egy jégpálya.
Csak azt akarta, hogy hazaérjen, átvegye a cipőjét, és kimenjen Barryvel.
Már érezte a kaparást a torkában.
„Megint megfáztam?” – gondolta.
A második emeleten már hallotta Barry vidám ugatását.
Felismerte a lépteit.
— Jövök már, jövök, kicsikém – mosolygott Polina, ahogy közeledett az ajtóhoz.
A szomszéd lakásból kilépett Maria Petrovna:
— Jaj, drága Polina, megint ilyen későn?
Barry már annyira várt rád!
— Teljesen kikészítettek a munkával… és még ez az ónos eső is, mintha nem lenne elég bajom – panaszkodott, és bement a lakásába.
— Vigyázz odakint, rettenetesen csúszik! – figyelmeztette a szomszédasszony.
— Azonnal, Barry, csak gyorsan átveszem a cipőmet – mondta a kutyának.
Este felé minden jégréteggel volt borítva.
A fáktól a korlátokig minden úgy csillogott, mint az üveg.
Polina és Barry óvatosan kiléptek.
Polina érezte, hogy kapar a torka.
– Jó, ha már úgyis kimentünk, beugrom a gyógyszertárba – döntötte el.
A gyógyszertár a szomszédos háztömb sarkán volt.
Amikor odaért, kikötötte Barryt a kerítéshez.
– Várj meg itt, Barry.
Mindjárt jövök.
A korlátok csúszósak voltak, de felment.
Vett tablettákat és toroksprayt.
Amikor kijött, hallotta, hogy a gyógyszerész kiabál utána valamit.
Hirtelen megfordult – és megcsúszott.
Elesett a jégen, és elvesztette az eszméletét.
Szerencsére egy férfi épp arra járt.
Nem nyúlt hozzá, hanem beszaladt segítségért a gyógyszertárba.
Az eladó mentőt hívott.
Megpróbálták magához téríteni, míg meg nem érkeztek az orvosok.
A mentő gyorsan megérkezett.
Polina már a mentőautóban nyitotta ki a szemét, és suttogta:
– Barry… Hol van?..
– Ki az a Barry? – kérdezte meglepetten az ápolónő.
– Kisasszony, valószínűleg agyrázkódása vagy akár komolyabb koponyasérülése van, ráadásul törés is.
Ne mozogjon, komoly a helyzet.
– Kérem, menjenek vissza a gyógyszertárhoz! – kérte Polina.
– Komolyan gondolja?! – fakadt ki az ápolónő.
– Épp az életét próbáljuk megmenteni, és maga kutyákról hadovál!
– Akkor legalább adja ide a telefonomat.
A kabátom zsebében van – kérlelte Polina, a szemével mutatva.
– Tessék – mondta ingerülten az ápolónő.
Polina lázasan görgette a névjegyeket: Cătălina manikűr, Svetlana fodrász, Gáz…
Semmi hasznos.
Végre – Maria Petrovna.
– Maria Petrovna, elestem…
Kórházba visznek…
Barry ott van kikötve a gyógyszertárnál…
Igen, igen, az utca sarkán…
Tudna menni?
Csak magát ismeri…
Köszönöm.
A szomszédasszony bizonytalan volt – csúszós volt az út.
De Polinának nem volt más választása.
Az anyja elutazott.
Vlad a munkahelyéről visszautasította – romantikus találkozója volt.
Polina sírt.
Reszketett.
Fájt a lába.
Egyszer csak meglátta Viorel Cărăuș számát.
– Vio… szia…
Elestem.
Barry ki van kötve a gyógyszertárnál.
Tudnál, kérlek…?
Viorel habozott, de megígérte, hogy megy.
Polina mélyet sóhajtott.
Ránézett az ápolónőre:
– Bocsánat.
De… ő ott van egyedül.
Én meg itt…
Megcsörrent a telefon.
– Poli, – Viorel volt az, – de ő nem ismer engem.
Nem hajlandó velem menni.
– Várj!
Megadom Maria Petrovna számát – őt ismeri, utána megy majd.
– Elég, ne beszélj tovább!
Megérkeztünk.
Ideje kiszállni – mosolygott az ápolónő.
Kórház, ügyelet, röntgen, gipsz…
A telefonját csak a kórteremben kapta vissza.
Három nem fogadott hívás – kettő Maria Petrovnától, egy Vioreltől.
Polina azonnal visszahívta.
– Polina, hála az égnek!
Jól vagy?
Mi történt? – tört ki a szomszédasszony.
– Várjon!
Mi van Barryvel? – vágott közbe Polina.
Nevetés hallatszott.
Aztán videóhívás.
A képernyőn: Maria Petrovna, Viorel, Vasile Fedorovics és… az ápolónő.
– Nézd csak, Poli, ismerkedj meg – a mentőbrigád.
Amíg mi Vasileval a gyógyszertárhoz mentünk, Viorel már ott volt, aztán jött Elena Pavlovna is, az orvosnőnk.
Nevetés.
Tea az asztalon.
A kamera elfordult: a kanapén, egy takaró alatt Barry aludt.
– Lenuca megvizsgálta – minden rendben van.
Egészséges.
Polina felnevetett – és sírva fakadt.
A megkönnyebbüléstől.
Mert voltak emberek körülötte, akiknek számított.
Nem az számított, hogy hányan – egy, kettő vagy öt.
Az számított, hogy léteztek.
És ez… az igazi boldogság.
Ha tetszett a történet, ne felejtsd el megosztani a barátaiddal!
Együtt továbbadhatjuk az érzelmet és az inspirációt.
