Ma a boltban olyan jelenetnek voltam tanúja, ami után még sokáig nem tudtam megnyugodni.
És rájöttem egy dologra: a mi országunkban a nyugdíjasoknak olyan nehéz az életük, hogy néha még az egyszerű élelmiszervásárlás is próbatétellé válik.
Előttem a pénztárnál egy hetven év körüli idős asszony állt a sorban.
Régi, kifakult kabát volt rajta, és egy kötött sapka, amelyet szinte a szemöldökéig lehúzott.
A kezében kenyeret, egy kisebb darab sajtot és egy kis pohár tejfölt tartott.
Ujjai remegtek — talán a hidegtől, talán az izgalomtól.
Óvatosan tette a termékeket a szalagra, mintha attól tartana, hogy elejti őket.
A pénztáros, egy húsz év körüli fiatal srác, szó nélkül lehúzta a vásárolt árut, és bemondta az összeget.
Az asszony tétovázott, elővette a régi, sokat látott pénztárcáját, és elkezdte rendezgetni az érméket.
Láttam, hogy többször is megszámolta őket, halkan mozgatva az ajkát, mintha remélte volna, hogy a következő számolásnál csodával határos módon több lesz.
— Nagyi, feltartja a sort — mondta ingerülten a pénztáros, miközben a tollát forgatta az ujjai között.
— Nem akar vásárolni?
Az asszony felnézett, zavartan elmosolyodott, és halkan így szólt:
— Érted, fiam… egy kicsit nem elég… vissza kell adnom a tejfölt.
Miközben lassan visszatette a tejfölt a kosarába, mögötte valaki hangosan felsóhajtott:
— Meddig fog még húzni…
— Már megint az aprót számolja… — suttogta valaki más.
— Jókor találta ki — vetette oda elégedetlenül egy bézs kabátos nő.
A nagymama elpirult, ujjai még jobban reszkettek.
Elkezdte az érméket a pultra tenni — öt, tíz, húsz kopejkás…
Minden érme halk csilingeléssel ért asztalt, a sor pedig egyre hangosabban morajlott.
A pénztáros ingerülten nézte, mintha nem is ember lenne, csak egy zavaró tényező a munkanapjában.
Ekkor éreztem, hogy kezd forrni bennem a düh.
Nem tudtam tovább nézni.
Kénytelen voltam illemtanórát tartani ezeknek a hálátlan, rosszindulatú embereknek.
— Na, csináljuk inkább így — mondtam, és belenyúltam a táskámba.
Elővettem a pénztárcámat, és az összes aprót a pultra borítottam.
Az érmék végiggurultak a fémen, a szélek felé gurultak, a pénztárosnak pedig sietve kellett összeszednie és megszámolnia őket.
— Számolja csak — mondtam határozottan, egyenesen a szemébe nézve.
— Ma az idejét arra fogja fordítani, hogy segítsen, nem pedig arra, hogy megalázzon.
A nagymama megpróbált tiltakozni:
— Lányom, ugyan minek… majd én valahogy…
— Semmi „majd én valahogy”.
Ön megérdemli a tiszteletet és a nyugalmat, nem pedig ezt az egészet — feleltem.
A sor elcsendesedett.
Valaki félrenézett, valaki lesütötte a fejét.
Még a bézs kabátos nő is, aki eddig a leghangosabban morgott, elhallgatott.
Amikor a pénztáros végre megszámolta a szükséges összeget, segítettem a nagymamának gondosan elpakolni a termékeket a táskába.
Csendesen, remegő hangon köszönte meg.
Mielőtt elmentem, a sorban állók felé fordultam:
— Jegyezzék meg: az időseket tisztelni kell.
Valaha ők tartották a vállukon az országot.
És holnap az ő helyükön maguk fognak állni.
A boltban teljes csend lett.
És ezekben a tekintetekben először láttam meg aznap egy cseppnyi szégyent.
