— Te pedig engem!
— Mivel aláztalak meg?
Katya ránézett, majd a feldagadt ujjára, végül pedig elmondott mindent, amit gondolt.
Véletlenül találkoztak.
Kolja felszállt ugyanabba a metrókocsiba, és leült mellé.
Néhány percig úgy tűnt, mintha a körülötte lévő embereket figyelné, majd Katya felé fordult, és mindenféle formaság nélkül megszólalt:
— Igazából nem szoktam így ismerkedni lányokkal, de nagyon szép vagy.
— Megadod a telefonszámod?
Katya elnevette magát — volt valami lefegyverző a fiú pimaszságában.
Kiderült, hogy ugyanazon az állomáson kell leszállniuk.
Néhány nappal később ismét találkoztak.
Aztán még egyszer.
Kolja mellett könnyű és vidám volt az élet, mintha egyszerűen nem tudott volna unalmas lenni.
Katya nem sietett terveket szőni, de Kolja néhányszor utalt rá, hogy szeretne összeköltözni vele, majd egy ponton egyszerűen odavitte hozzá a fogkeféjét.
Kolja barátainak esküvői meghívója kissé meglepte Katyát.
— Biztos, hogy én is meg vagyok hívva? — kérdezte.
— Igen! Miért?
— Hát, csak két hónapja ismerjük egymást.
— Általában a házaspárokat együtt hívják meg.
— Te vagy a barátnőm.
— A leendő feleségem.
— Akkor megyünk.
Katya elnevette magát.
Mint minden lánynak, neki is jólesett, hogy Kolja ilyen komolyan veszi a kapcsolatukat.
Körülbelül egy héttel az esküvő előtt Kolja hirtelen letett elé egy dobozt.
— Figyelj, az ajándékkal kapcsolatban…
— Mit fogsz ajándékozni?
— Éppen azt akartam javasolni, hogy dobjuk össze a pénzt.
— Szóval, tessék.
Katya felemelte a fedelet, és néhány másodpercig némán nézett bele.
— Mi ez?
— Egy kerti törpe.
— Kolja…
— Mi van?
— Esküvőre megyünk.
Katya a kezébe vette a törpét.
Piros sapkája, kerek hasa és nevetségesen komoly arca volt.
— Ez meg milyen vicc?
— Hát, van egyfajta hagyományom…
— Már ajándékoztam egy ilyet az egyik barátomnak, tudod, a jövőre nézve, amikor végre házat épít.
— Ezért vettem egy másodikat is.
— Egy pár lesznek.
Katya visszatette a törpét.
— Kolja, ők házra gyűjtenek.
— És?
— Pénzre van szükségük, nem törpékre!
— Akkor majd mások adnak pénzt.
— Engem nem az ajándékokért becsülnek, hanem a barátságomért — sértődött meg Kolja.
— Nem gondolod, hogy a barátaink esküvőjére normális dolog borítékot adni?
— Ki mondta neked egyáltalán, hogy esküvőre kötelező pénzt adni?
— A közösségi média verte ezt a fejedbe?
— Mi köze ehhez a közösségi médiának?
— Az, hogy mostanában mindenki megmondja a másiknak, mit kell ajándékozni, hová kell utazni, hogyan kell megházasodni és hány szalvétának kell lennie az asztalon.
— Ha én valakinek egy tárgyat akarok ajándékozni, miért kellene helyette egy borítékot a kezébe nyomnom?
— És mit fognak kezdeni két törpével a lakásban?
— Kiteszik őket az erkélyre.
— Amikor pedig valóra váltják az álmukat és házat vesznek, a kertben fognak állni, és emlékeztetik majd őket az esküvői ajándékra.
— Én akkor is úgy gondolom, hogy pénzt kell adni.
— Rendben.
— Adj.
Ezzel le is zárták a vitát.
Az ünnepség előtt Katya beugrott egy üzletbe, vett egy szép borítékot, és pénzt tett bele.
Kolja még azt sem kérdezte meg, pontosan mennyit rakott bele.
Az esküvő estéje sokkal vidámabbnak bizonyult, mint amire Katya számított.
Megismerkedett Kolja barátaival, beszélgetett a menyasszonnyal, többször táncolt, és egy időre elfelejtette a reggeli vitát a törpékről és a borítékokról.
Kolja is nagyon jól érezte magát.
Elég sokat ivott, és a kilencvenes évek slágereire táncolt.
Amikor a műsorvezető bejelentette, hogy az ifjú házasok fogadják az ajándékokat, Katya elővette a borítékot.
Kolja ránézett, és határozottan kinyújtotta a kezét.
— Add ide.
— Menjünk, gratuláljunk nekik.
— Te fogod a virágokat, ahogy egy barátnőhöz illik, én pedig viszem az ajándékokat.
Katya odaadta neki a borítékot.
Kolja odament az ifjú házasokhoz, gratulált nekik, és átadta az ajándékot.
— Nagyon szépen köszönjük!
— Sok boldogságot nektek — mondta Kolja.
Katya nem tett hozzá semmit, csak átadta a csokrot.
Nem igazán tetszett neki Kolja viselkedése, de nem akart jelenetet rendezni.
Egy idő után már az asztalánál beszélgetett egy lánnyal, amikor hirtelen nevetést hallott az ifjú házasok asztala felől.
— Ó, nézzétek, még egy!
A menyasszony egy törpét tartalmazó dobozt tartott a kezében.
— Kolja tényleg megvette a másodikat is — nevetett a vőlegény.
— Mondtam, hogy nem fogja feladni.
— Most már megvan a pár.
Katya elmosolyodott, de a mosolya erőltetett volt.
Aztán a menyasszony kinyitotta a borítékot.
— Jó, hogy Kolja végül arra is gondolt, hogy a törpe mellé pénzt is adjon.
— Igen — válaszolta a vőlegény.
— A pénz most biztosan jól fog jönni.
— A törpe pedig valószínűleg Katyától van.
Katya elpirult, miközben a menyasszony már a következő ajándékot bontotta ki.
Katya Koljára nézett.
A férfi nem messze állt tőle, és a barátaival beszélgetett, mintha semmi különös nem történt volna.
Észrevette Katya tekintetét.
— Mi van?
— Semmi.
— Biztos?
— Igen.
— Menjünk táncolni?
Katya bólintott.
Úgy döntött, nem rontja el mások ünnepét.
A hangulata azonban már elromlott.
Szerencsére a jó műsorvezető játékokkal és tánccal lekötötte a vendégeket, és Katya hamarosan már nem gondolt arra, ami történt.
Nézte a fellépő művészeket, dicsérte a harapnivalókat és a meleg ételeket, meghatódott az ifjú pár első táncánál, és észre sem vette, mikor kezdett újra mosolyogni.
Aztán elérkezett a menyasszonyi csokor elkapásának ideje.
Katya még csak nem is akart odaállni a körbe.
— Katya, gyere ide! — szólította a menyasszony.
— Ó, nem — pirult el.
— Gyere!
Szinte behúzták a középre.
A zavar miatt Katya még azt sem vette észre azonnal, hogy a többi lány egy lépéssel hátrébb lépett, Kolja pedig a menyasszony mellé állt.
Megfogta a mikrofont, és a vendégek felé fordult.
— Nos, amíg itt mindenki csokrot kap el és megházasodik, úgy döntöttem, én sem maradok le.
Katya mosolya lassan eltűnt az arcáról.
— Kolja… — suttogta, amikor a férfi elővett a zsebéből egy kis dobozt.
Valaki az asztalnál azonnal tapsolni kezdett.
— Azt akarom, hogy a következő esküvő a miénk legyen — mondta, miközben a teljesen meglepett Katyára nézett.
— Nyisd ki! — kiáltotta a menyasszony.
— Te komolyan gondolod? — Katya Koljára nézett.
Az arca lángolt a szégyentől, és legszívesebben elsüllyedt volna.
— Persze.
— Gyerünk, húzd fel a gyűrűt, és ölelj meg!
— Mindenki minket néz!
— sziszegte, miközben szó szerint a kezébe nyomta a gyűrűs dobozt.
Katya kénytelen volt kinyitni.
— Beleegyezel? — kérdezte Kolja, miközben segített a lánynak dönteni, és kivette a gyűrűt.
Katya érezte, hogy szédül a feje, de egyáltalán nem a boldogságtól.
A gyűrű, amelyet Kolja a válaszára várás nélkül próbált az ujjára húzni, kicsi volt.
— Ó, mindegy.
— Lefogysz, és jó lesz.
— Na, mondd már, hogy „igen”!
Átkarolta, és a fotós felé fordította.
— Gondolkodnom kell rajta — jelentette ki hirtelen Katya.
Kolja elengedte a kezét.
Nyilvánvalóan nem számított ilyen válaszra.
— Mi?!
— Menjünk ki a teremből, és beszéljünk — mondta Katya erőltetett mosollyal, majd szó szerint kisiklott a vendégek figyelő tekintete elől, és sietve az ajtó felé indult.
— Mindenki előtt megaláztál! — sziszegte Kolja, amikor utolérte az előcsarnokban.
— És te engem?
— Mivel aláztalak meg?
Katya nagy nehezen lehúzta a gyűrűt, és odanyújtotta neki.
— Mit csinálsz? — ráncolta a homlokát Kolja.
— Visszaadom.
— Nem illik rám.
— Katya, most komolyan.
— Megnagyobbítjuk.
— Viselni fogod.
— Én tulajdonképpen megkértelek, hogy gyere hozzám.
— Kötelességed elfogadni.
— Nem!
— Nem tetszik.
— Pontosan mi nem tetszik rajta?
— Úgy néz ki, mintha már valaki viselte volna!
— Nézd meg magad.
— A doboz kopott, és hiányzik egy kő a gyűrűből!
— Honnan szerezted?
— Csak ne mondd, hogy családi ereklye!
— Nem fogom elhinni!
— Vagy egy aluljáróban vetted, vagy már valaki viselte!
Kolja elfordította a tekintetét.
— Kolja?
— Igazam van?
Katya néhány másodpercig nézte őt.
— Szinte egyáltalán nem viselte.
— Ki?!
— Az exem.
— Neki vetted?!
Katya felvonta a szemöldökét.
— Igen.
— Az eljegyzésére?
— Igen.
— Aztán amikor szakítottatok, megtartottad?
— Hát persze!
— Hiszen pénzt költöttem rá!
— És úgy döntöttél, hogy a következő menyasszonyodnak adod?
— Katya, teljesen jó.
— Arany, cirkóniakövekkel.
— Na és, ha egy kő kiesett?
— El lehet vinni az ékszerészhez…
— Vagy…
— Gyere, veszünk neked egy másikat, ha ennyire zavar.
— Nincs szükségem másikra.
— Egyáltalán nincs szükségem gyűrűre!
— Nem megyek hozzád feleségül, Kolja!
— Istenem, miért csinálsz ekkora ügyet egy ilyen apróságból?
— Én tényleg igyekeztem!
— Meglepetést készítettem neked!
Katya ránézett.
— Mára elég a meglepetésekből.
Kolja ingerülten felhorkant.
— Egyszerűen túlságosan elkényeztettek!
— Bármelyik másik lány a helyedben a boldogságtól ragyogna!
— Akkor keress magadnak valaki mást!
— Én elmegyek!
— Katya…
— Várj már!
— Ne rontsd el az esküvőt!
— Menjünk vissza.
— Végül is még a tortát sem hozták ki!
— Mégiscsak pénzt költöttünk az esküvőre, most akkor idő előtt elmegyünk?
Katya eszébe jutott a boríték, és kitört belőle minden.
— Mi költöttünk?!
— Ma az én pénzemet adtad oda ezeknek az embereknek, és még azt sem mondtad, hogy tőlem van!
— Együtt jöttünk.
— De a pénz az enyém volt.
— Tőled pedig azt a nevetséges, borzalmas törpét kapták!
— Az esküvő után úgyis minden közös lett volna.
— Nem tudom, milyen fantáziák vannak a fejedben.
— De egy dolgot biztosan tudok: nem fogok hozzád menni.
— Megeheted az egész tortát.
— Szerintem pontosan annyiba került, mint amennyi pénzt én adtam az ifjú párnak.
Ezt mondva Katya megfordult, hogy visszamenjen a terembe, elvegye a táskáját, és elbúcsúzzon az ifjú pártól.
De kiderült, hogy a menyasszony utánuk jött, és mindent hallott, amiről beszéltek.
— Köszönöm az ajándékot, Katya…
A menyasszonyt megviselte a történtek miatt kialakult helyzet.
— Ha szeretnéd, visszaveheted a borítékodat.
— Nem szükséges.
— Remélem, megvalósítjátok az álmotokat, és vesztek egy házat — mosolygott Katya, majd elbúcsúzott és elment.
Az esküvő folytatódott.
Valaki újra táncolt, mások fényképezkedtek, a műsorvezető bejelentett egy versenyt, és egy idő után Kolja is visszatért a vendégekhez.
Senkinek sem mondta el, mi történt az előcsarnokban.
Csak amikor valaki megkérdezte, hová ment Katya, válaszolta:
— Hazament.
— Megfájdult a feje.
Katya többé nem találkozott Koljával.
A férfi még többször megpróbált írni neki.
Eleinte dühös volt.
Aztán elmagyarázta, hogy minden ostobán alakult.
Később felajánlotta, hogy találkozzanak és nyugodtan beszéljék meg a dolgot.
Katya nem válaszolt.
Néhány hónappal később Kolja barátai egy közös barátjuk születésnapi ajándékáról beszélgettek.
Az asztalnál pénzt gyűjtöttek az ajándékra.
— Megvehetem én — ajánlotta Kolja.
— Aztán összedobjuk rá a pénzt.
— Nem kell — válaszolta valaki.
— Már eldöntöttük.
— Csak segíteni akartam — motyogta Kolja.
— Igen, tudom.
— Törpét nem fogunk ajándékozni.
— Egy borítékot adunk.
— Tőled kétezer.
— Még nem vagyok biztos benne, hogy el tudok menni… — motyogta Kolja.
A beszélgetés azonnal más témára terelődött.
Katya pedig azon az estén a barátnőjével sétált.
Már szinte egyáltalán nem gondolt a gyűrűre.
Néha ugyanaz a gondolat jutott eszébe:
Milyen jó, hogy Kolja éppen így döntött úgy, hogy megkéri a kezét.
És bár csak két hónapja ismerték egymást, ezalatt az idő alatt Katya már eleget megtudott róla.
