Miután a macskám hazahozott néhány ismeretlen helyről származó kölyköt, rendőr kopogtatott az ajtón.
Szavai úgy hatottak rám, mintha megállt volna a szívem… Az este nyugodtan kezdődött.
Épp a ruhákat hajtogattam, amikor hirtelen a nappaliból felhangzott Lili kiáltása:
— Anya! Megint van valami a szájában!
— Kinek? — dermedtem meg félúton.
— Marsának! Egy kiskutya! Még egy!
Az ablakhoz rohantam, és nem hittem a szememnek: a cirmos macskám az udvaron sétált, a fogai között egy apró fekete gombóccal.
A szoba sarkában, egy fonott kosárban már négy ugyanolyan volt — aprók, csukott szemmel, meleg és bársonyos oldallal.
Marsa óvatosan a többiek mellé tette az újat, gyengéden megnyalta, majd köréjük feküdt, mintha az egész világtól védené őket.
Nem értettem: honnan hozza ezeket a kölyköket?
És miért hozza őket egyesével?
Nappal aztán valaki bekopogott.
Olyan erősen, hogy az ablaküveg is megrezdült.
Megmerevedtem, Lili pedig a kezembe kapaszkodott, mintha megérezne valami rosszat.
Kinyitottam az ajtót: a küszöbön egy rendőr állt, mellette Mrs. Miller, a szomszédunk, aki híres volt arról, hogy mindent és mindenkit megfigyel.
Az arca sötétebb volt, mint egy viharfelhő.
— Van önnek egy macskája? — kérdezte az egyenruhás, üdvözlés nélkül.
— Igen… — bólintottam óvatosan. — Miért? Történt valami?
Hosszasan a szemembe nézett, végigmért, majd halkan megszólalt:
— Ebben az esetben… jobb, ha leül.
Még nem tudtam, mit fogok hallani, de a hátamon végigfutott a hideg, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.
Automatikusan leültem a kanapé szélére, érezve, ahogy a hideg tea csészéje hűti az ujjaimat.
Lili odabújt mellém, Marsa pedig — mintha értené, hogy a beszélgetés róla szól — lassan kijött a konyhából, és leült közvetlenül a rendőr elé, mozdulatlan zöld szemekkel nézve rá.
— Ma reggel — kezdte — a szomszéd udvarban találtunk… egy üres kutyaházat.
A kölykök már nem voltak ott.
— És ez?… — remegett meg áruló módon a hangom.
— A gazdájuk azt állítja, hogy látta, amint a macskája egyesével elviszi őket — itt megállt, mintha a megfelelő szavakat keresné.
A szomszéd sóhajtott, lehajtotta a tekintetét, majd megszólalt:
— Ezek a kölykök… az enyémek.
Az anyjuk ma reggel meghalt.
És a maga Marsája…
Zavartan néztem a macskámra, aki épp halkan dorombolt, és mancsával átölelte a kölyköket.
— Elnézést a félreértésért, valószínűleg azért tette, mert már találtunk más gazdát a kicsiknek, de ő még mindig anyának akarta érezni magát.
Most rögtön visszaadom őket.
A szomszéd még egy ideig figyelte a békés jelenetet — Marsa gyengéden nyalogatta és anyásan gondozta a kicsiket — majd hozzátette:
— Hagyja, hogy itt maradjanak.
Azt hiszem… ez mindenkinek így lesz a legjobb.
Bólintottam, Marsa pedig — mintha minden szót értene — még szorosabban magához ölelte új kicsinyeit.
