„Nem érdekel, hogy nem tud fizetni a jegyért” – a sofőr leszállította a buszról a szegény nagymamát, de néhány perccel később valami váratlan történt. 😱😱
Odakint szakadó eső esett – nehéz, mint egy őszi szomorúság.
A víz végigfolyt a busz ablakain.
Az emberek hallgattak: valaki a telefonját böngészte, valaki kifelé nézett, valaki csak bóbiskolt, ringatózva a motor zúgására és az eső dobolására.
A busz megállt egy kis megállónál – megdőlt esővédő tető, vizes pad, egy lélek sem.
És hirtelen a sötétségből, az ostorozó esőcseppek alatt, megjelent az ajtónál egy alacsony, kopott esőkabátos idős asszony, batyuval a kezében.
A haja csapzott tincsekben állt a kendő alatt, cipői teljesen átáztak.
A sofőr a visszapillantó tükörbe nézett, majd kelletlenül megnyomott egy gombot.
Az ajtók nyikorgással kinyíltak, beengedve az idős nőt.
A nagymama nehezen lépett fel a lépcsőre, kapaszkodva a korlátba.
Néhány csepp esőcsepp hullott a kabátujjáról a gumipadlóra.
– Jegyet, nagyanyó, – mondta fáradtan a sofőr, a fejét sem fordítva.
– Nincs jegyem, – válaszolta nyugodtan, közelebb lépve.
A hangja halk volt, de határozott.
– Haza kell mennem.
Nagyon fontos. Gyógyszerekre van szükségem. A sofőr hirtelen felé fordult.
– Mindenkinek kell valami!
Nekem, nekik, neked. Mindenkinek megvan a maga baja. Jegy nélkül – kifelé.
– A nyugdíjam holnapután jön… – suttogta.
– Megadom. Ígérem.
– Nekem nem kell ígéret.
Jegy kell, – vágta rá a sofőr, miközben felállt az üléséből.
– A szabály az szabály.
Jegy nélkül nincs utazás. A nagymama némán bólintott.
Sem könyörgés, sem felháborodás. Megfordult, és kilépett az ajtón.
A kezében lévő szatyor remegett a széltől.
Egy másodperccel később az ajtók sziszegve bezáródtak mögötte.
A sofőr visszaült a helyére és rálépett a gázra.
A busz újra elindult, mintha mi sem történt volna.
De akkor valami váratlan történt. Valami megpattant a levegőben.
Mintha egy láthatatlan húr feszült volna meg az utasok között.
– Nincs benne semmi lelkiismeret, – mondta egy fejkendős idős hölgy.
– Egy ilyen öregasszonyt… Az esőben, – tette hozzá egy fiatal férfi, miközben kifelé nézett.
– Tennem kellene valamit, – mondta egy nő, aki gyermekkel volt.
Ekkor egy férfi felállt és hangosan azt mondta:
– Ha már ilyen szabályok vannak, akkor senki nem fog fizetni.
– Igaz! – hangzott hátulról.
– Menjünk ingyen, ahogy a nagymama is szerette volna.
Egyik utas a másik után ment a jegylyukasztóhoz, és vette elő a jegyét – lyukasztatlanul.
Néhányan demonstratívan kettétépték őket, és az ablakpárkányra tették.
Akik éppen jegyet akartak venni – visszatették a pénzt a zsebükbe.
A sofőr meglátta ezt a jelenetet a tükörben – és elsápadt.
– Hé! Mi ez?!
– Ez igazságosság, – válaszolta nyugodtan a férfi az ajtónál.
– Nem fogunk fizetni a kegyetlenségért.
A sofőr hirtelen fékezett. A busz megállt.
Kilépett a vezetőfülkéből, úgy nézett az utasokra, mintha elárulták volna.
– Én csak betartom a szabályokat!
– Mi pedig a lelkiismeretet képviseljük, – válaszolta a hátsó ajtónál álló fiú.
– Ha egyszerűen udvarias lettél volna, és gondolkodtál volna, senkinek nem lett volna kifogása.
Ekkor egy lány felállt az első sorból, és az ajtóhoz lépett.
– Megyek a nagymama után.
Biztos vagyok benne, hogy nincs messze. Ki jön velem?
Ketten – egy férfi és egy nő – felálltak. Kimentek az esőbe, hárman egy esernyő alatt.
Tíz perc múlva visszatértek a nagymamával – elázva, remegve, de mosolyogva – az egész busz tapsban tört ki.
Valaki helyet ajánlott fel neki, másik száraz zsebkendőt nyújtott, valaki pedig csokoládét adott.
A sofőr pedig némán kinyitotta az ajtót, és kilépett az esőbe.
A váltótársa csak egy óra múlva érkezett meg.
