Tánya a gyermekével jött ki a szülészetről.
Nem történt csoda.
A szülei nem jöttek el érte.
Sütött a tavaszi nap, begombolta a kabátját, ami már bő volt rá, egyik kezében egy zacskóban tartotta a dolgait és az iratait, a másik kezével pedig kényelmesen tartotta a babát.
Nem tudta, hová menjen.
A szülei kategorikusan megtagadták, hogy visszafogadják őt a gyermekkel együtt, anyja pedig követelte, hogy adja örökbe.
De Tánya is árva volt, anyja elhagyta őt, és megfogadta, hogy ő soha nem tesz majd ilyet a saját gyerekével – kerüljön bármibe is.
Nevelőcsaládban nőtt fel, ahol az apa és az anya jól bántak vele, szinte mint a sajátjukkal.
Kicsit elkényeztették, és nem tanították meg az önállóságra.
Egyszerű, beteg emberek voltak.
Az ő hibája volt, hogy a gyermeke apátlan, ezt most már értette.
Komoly férfinak tűnt, megígérte, hogy bemutatja a szüleinek, de amikor Tánya elmondta neki, hogy várandós, a férfi csak annyit mondott, hogy még nincs felkészülve a pelenkázásra.
Felállt és elment, a telefonja pedig néma maradt – valószínűleg letiltotta.
Tánya felsóhajtott:
– Senki sincs felkészülve, se az apa, se a szüleim.
– De én kész vagyok felelősséget vállalni a gyermekemért.
Leült egy padra, hagyta, hogy a nap megvilágítsa az arcát.
Hová menjen?
Mondták, hogy vannak anyák számára menedékhelyek, de Tánya szégyellt címeket kérni.
Remélte, hogy a szülei meggondolják magukat, és eljönnek érte.
De senki nem jött.
Tánya úgy döntött, követi a tervét – elmegy egy faluba, ahol egy idős nő szállást ígért neki.
Segítene a kertben, amíg anyasági támogatást kap, aztán munkát keresne.
Hitt benne, hogy szerencséje lesz.
Kényelmesebben fogta az alvó babát, elővette a kabátzsebéből a régi telefonját, és szinte vakon átsétált a gyalogátkelőn.
Egy autó hirtelen fékezett.
A sofőr – magas, ősz férfi – kiugrott az autóból, és elkezdett kiabálni, hogy miért nem néz szét, hová megy.
Hogy veszélyezteti a saját és a gyermeke életét, és hogy ő – a férfi – az ő hibája miatt börtönbe kerülhet öregkorára.
Tánya megijedt.
Könnyek gyűltek a szemébe.
A baba megérezte a pánikot, felébredt és sírni kezdett.
A férfi rájuk nézett, és megkérdezte, hová megy a babával.
Tánya zokogva válaszolta, hogy még nem tudja.
A férfi így szólt:
– Szállj be.
– Gyere velem, ott megpihensz, aztán meglátjuk, mi lesz.
– Ne állj ott, a gyerek már nagyon nyugtalan.
– Egyébként Konstantyin Grigorjevicsnek hívnak. Téged hogy?
– Tánya vagyok.
– Szállj be, Tánya. Segítek neked.
Hazavitte a fiatal anyát és a gyermeket a lakásába.
Ott külön szobát adott neki, hogy megetethesse a babát.
Tágas, háromszobás lakása volt.
Tányának nem volt mivel tisztába tennie a gyereket.
Megkérte Konstantyin Grigorjevicset, hogy hozzon pelenkát, és odaadta neki az utolsó pénzét.
De a férfi határozottan visszautasította a pénzt.
Azt mondta, már nincs kire költenie a sajátját.
Átszaladt a szomszédjához, aki orvosnő volt, remélve, hogy otthon találja.
Szerencsére otthon volt, gyorsan telefonált egyet, majd hosszú listát írt arról, mire lesz szükségük.
Átadta a listát Konstantyin Grigorjevicsnek.
Amikor visszatért a vásárlásból, látta, hogy Tánya félig ülve elaludt, fejét egy párnára hajtva.
A baba ébren volt, már nem volt betakarva.
Kezet mosott, óvatosan karjába vette a babát, hogy az anya aludhasson.
Alig csukta be az ajtót, Tánya riadtan felébredt és felkiáltott: Hol van a fiam?
Konstantyin Grigorjevics mosolyogva jött be, és azt mondta, ne aggódjon – csak azt akarta, hogy kicsit kipihenje magát.
Megmutatta, mit vásárolt neki és a gyermeknek, és javasolta, hogy együtt tisztába tegyék a babát.
Elmondta, hogy a szomszéd orvosnő hamarosan eljön, és megmutatja, hogyan kell ellátni a babát.
Hívni fogja a körzeti nővért is, hogy látogassa meg őket.
Aztán beszélni kezdett vele.
– Nem kell faluba menned, sem idős nőt keresned.
– Maradj itt. Van elég hely.
– Özvegy vagyok, nincs gyerekem és unokám.
– Nyugdíjat kapok, és még dolgozom is.
– A magány nehéz, örülök, hogy ilyen lakótársaim lettek.
– Volt gyermeke?
– Volt egy fiam, Tánya.
– Északon dolgoztam váltásban – fél év ott, fél év itthon.
– A fiam tanult, volt barátnője.
– Végzősként úgy döntöttek, összeházasodnak, mert a lány terhes volt.
– Vártak rám, hogy megtartsuk az esküvőt.
– De a fiam szerette a motorokat, balesetet szenvedett és meghalt.
– Közvetlenül a visszatérésem előtt – a temetésre érkeztem meg.
– A feleségem súlyosan megbetegedett utána.
– A gyász közepette elvesztettem a fiam menyasszonyának nyomát, pedig tudtam, hogy várandós.
– Kerestem, de sosem találtam meg.
– Ezért kérlek, Tánya, maradj velem.
– Hogy újra családban élhessek.
– Hogy hívják a fiadat?
– Nem tudom miért, de Savelijnek akartam elnevezni.
– Tetszik ez a név, még ha nem is gyakori.
– Savelij??? Tánya, ez volt a fiam neve!
– Nem is mondtam még, te magadtól kitaláltad – ez boldoggá tesz egy öregembert.
– Akkor maradsz?
– Örömmel.
– Árva vagyok, örökbe fogadtak, de a nevelőszüleim nem fogadták el a gyermekemet.
– Ezért nem jöttek értem a kórházba, nem volt hová mennem.
– Nekik köszönhetően sokat elértem.
– Befejeztem az iskolát, jól éltem.
– Bár az államtól kaptam volna szociális lakást az árvaház után.
– A vér szerinti anyám a gyermekotthon ajtajába tett egy láncot és egy medált a takaróba csomagolva.
– Menj, öltözz át, vettem neked ruhát is.
– Aztán foglalkozunk a babával és a házzal.
– Ki kell tisztítani a kádat, a szomszéd megmutatja, hogyan kell fürdetni.
– És ennünk is kell – neked jól kell táplálkoznod, hogy legyen tejed.
Amikor Tánya átöltözött és visszament Konstantyin Grigorjevicshez, a férfi meglátta a láncot a nyakában.
Megkérdezte, ez az a lánc-e, amit az anyja hagyott rá.
Tánya igennel válaszolt, és megmutatta a medált.
Abban a pillanatban a férfi úgy érezte, hogy megnyílik alatta a föld, és elesett volna, ha Tánya nem kapja el.
Amikor magához tért, kérte, hogy adja oda a medált.
Megkérdezte, nyitotta-e már ki valaha.
Tánya azt mondta, nem lehet – nincs rajta nyílás.
De Konstantyin Grigorjevics azt mondta, ő készíttette a fiának – tudja, hogyan kell kinyitni.
Megmutatta neki.
A medál két részre nyílt.
Bent egy hajtincs volt.
– Ez a fiam haja.
– Én magam tettem bele.
– Akkor te az unokám vagy?
– A sors nem véletlenül hozott össze minket!
– Csináljunk egy DNS-tesztet, hogy biztosan tudjuk, hogy maga a nagyapám!
– Szó sem lehet róla.
– Te az unokám vagy, ő a dédunokám – és punktum.
– Egyébként is, hasonlítasz a fiamra – már akkor is ismerős volt az arcod.
– Van egy fényképem az anyádról is.
– Megmutatom neked a szüleidet!
