— Szerjo… vagyis Denis, hallod egyáltalán, mit beszélsz?
Katya letette a csészét az asztalra, és lassan felemelte a tekintetét.
— Ismételd meg még egyszer, kérlek.
Lassan.
— Mit kell ezen megismételni?
Még a telefonjáról sem emelte fel a tekintetét.
— Anyának nehéz egyedül élnie.
Hozzánk költözik.
A nagy szobába.
— A nagy szoba alatt a hálószobánkat érted?
— Hová máshová?
Az ablak a csendesebb oldalra néz, ott nyugodtabb lesz neki.
Katya az ölébe tette a kezét, és úgy nézett rá, ahogy arra az emberre szokás, aki éppen teljes komolysággal azt javasolta, hogy fessék át az eget.
— Denis, vegyük sorra.
Mi hol fogunk aludni?
— A kis szobában.
Vagy a kanapén.
Mi a különbség?
— Nagyon is nagy a különbség.
A „felnőtt emberek vagyunk” és az „összecsukható bútorok vagyunk” között — mosolyodott el gúnyosan.
— Tényleg azt gondolod, hogy ez normális?
— Figyelj, ne kezdd — emelte fel végre a fejét.
— Anyám fontosabb nálad, ezért a hálószobánkban fog lakni.
Pont.
A téma lezárva.
Katya egy darabig hallgatott.
Nem azért, mert nem tudott mit mondani, hanem mert azt akarta, hogy a férfi meghallja a saját szavait, ahogy ott lebegnek a konyhában.
— Fontosabb — ismételte halkan.
— Rendben.
Hallottalak.
— Nagyszerű.
Látod, tudsz te, ha akarsz.
— Denis — mondta lágyan, szinte kedvesen —, tudod, hogy anyád tegnap Aljonára íratta a lakását?
Igen, arra, akinek három gyereke van.
Vagyis neki adta.
Teljesen.
— És akkor mi van?
Ez az ő dolguk.
Családi ügy.
— És akkor mi kik vagyunk?
Szomszédok ugyanabban a lépcsőházban?
— Ne hozd fel ezt a témát — fintorgott.
— Anyának joga van úgy rendelkezni a saját lakásával, ahogy akar.
Te pedig légy szíves, és biztosíts neki tisztességes öregkort.
— Biztosítani fogom — bólintott Katya.
— Én kifejezetten szeretek biztosítani dolgokat.
Különösen az igazságosságot.
— Micsodát?
— Semmit.
Régi szokásom, hogy végigmondom a gondolataimat.
Együnk, mielőtt kihűl.
A férfi felhorkant, nyilvánvalóan úgy érezve, hogy győzött, majd ismét a képernyőbe mélyedt.
Katya nyugodtan befejezte a vacsorát, elmosta a saját tányérját, és arra gondolt:
„Aki akar, megoldást keres, aki nem akar, kifogást.”
— Artyom, rendeld meg nekem a legnagyobb bögre teát, ami csak van náluk — mondta Katya, miközben leült a bátyjával szemben, és levette a sálját.
— És valami édeset is.
Ma nagy felismerések napja van.
— Az arcodról látom, hogy Denis az oka — tolta félre a bátyja az étlapot.
— Mit csinált már megint?
Megint az, hogy „anya azt mondta”?
— Majdnem.
„Anyám fontosabb nálad, ezért a hálószobánkban fog lakni.”
Artyom félrenyelt.
— Tényleg pontosan ezt mondta?
— Szóról szóra.
Már majdnem tisztelni kezdtem az őszinteségéért.
A férfiak általában évekig csendben gondolnak ilyesmire, ő pedig rögtön kimondta hangosan.
— Katya, miért vagy ilyen nyugodt?
Ha én lennék a helyedben…
— Mi értelme valaki más helyén lenni, Tyoma?
Elmosolyodott.
— Inkább maradok a saját helyemen.
A „saját” egyébként itt a kulcsszó.
— Mire gondolsz?
— Pontosan arra, amit mondok.
Kié a lakás?
A bátyja egy másodpercig nézett rá, aztán hátradőlt a székben.
— Apáé.
Vagyis most már a tiéd.
Hiszen rád hagyta.
— Pontosan.
Még az esküvő előtt.
Minden szabály szerint bejegyzett ajándék.
Denis ebben a lakásban vendég, méghozzá nagyon jó modorú vendég.
Legalábbis a mai napig az volt.
— És elfelejtette?
— Nem felejtette el — kortyolt bele Katya a teába.
— Azt hitte, én felejtettem el.
Hogy mindent eltűrök majd, bólogatok, és megágyazok az anyjának abban a szobában, ahol apám szekrénye áll.
— És az anyósod?
Azt mondtad, a lakását a lányának adta.
— Éppen ez a legérdekesebb — tette le Katya a csészét.
— Mindent elterveztek.
Aljona kap egy kész lakást.
Ljudmila kapja a hálószobámat.
Denis nyugodt életet kap.
Nekem pedig a jó tündér szerepét szánták, aki mindent kiszolgál, és közben hallgat.
— Micsoda kapzsiság — húzta el a száját Artyom.
— Könnyű más tulajdonát osztogatni.
— Nagyon könnyű — értett egyet Katya.
— Csak egyetlen részlettel nem számoltak.
A „tulajdonos” nevű részlettel.
— És mit fogsz tenni?
— Lakáscsere — felelte nyugodtan Katya.
— A saját lakásommal.
Eladom, és veszek egy kisebbet.
Magamnak.
Egyedül.
Ők pedig ott helyezik el a „fontos mamát”, ahol csak akarják.
Akár abban az új, nagy lakásban is, amelyet olyan nagylelkűen elajándékoztak.
Artyom füttyentett.
— Kemény.
— Igazságos — javította ki.
— Az a kemény, amikor valakit kiköltöztetnek a saját hálószobájából, és még azt várják tőle, hogy megköszönje a megértést.
Én csak rendet teszek.
Egy vita lezárásának legjobb módja, ha az ember egyszerűen kiszáll belőle.
— Kell segítség?
— Kell.
Holnap velem jössz Oleghez.
Jó ingatlanügynök.
És Tyoma…
Megszorította a kezét.
— Köszönöm, hogy nem azt mondtad: „Talán még kibékültök.”
— Ki fogtok békülni?
— Mi nem — itta meg Katya a teáját.
— Én saját magammal fogok kibékülni.
Az nekem elég.
Otthon teljes létszámú családi tanács várta.
Az anyósa úgy ült a fotelben, mint egy királynő egy fogadáson, a sógornője a telefonját lapozgatta, Denis pedig úgy járkált fel-alá a szobában, mint aki mindenkit egy fontos bejelentésre gyűjtött össze.
— Ó, megvan a határozatképesség — tette le Katya a táskáját.
— Lemaradtam valamiről?
Még csak nem is szóltak a részvényesi közgyűlésről.
— Ne bohóckodj — morogta Denis.
— Ülj le.
Dönteni fogunk.
— Szerintem már mindent eldöntöttetek.
Én itt nyilván a tologatható bútor szerepét kaptam.
— Katyenka — kezdte az anyósa mézesmázos hangon —, értsd meg, én nem vagyok idegen.
Olyan sokat segítettem nektek.
— Segített — bólintott Katya.
— Különösen akkor, amikor Aljonára íratta a lakást.
Az valóban nagyon sokat segített nekem.
— Ehhez neked semmi közöd! — robbant ki Aljona, és végre elszakadt a telefonjától.
— Nekem három gyerekem van!
— Gratulálok.
Nekem egy lakásom van.
És képzeld, szeretnék benne élni.
— Élni fogsz! — emelte fel a hangját Denis.
— A kis szobában.
Ennyire sajnálsz egy sarkot anyámtól?
— Egy sarkot nem.
A hálószobát igen.
És legyünk őszinték — fonta keresztbe a karját Katya.
— Ti nem egy sarkot kértek.
Azt akarjátok, hogy adjam oda azt, ami az enyém, és még köszönjem is meg.
— Miért hajtogatod állandóan, hogy „enyém, enyém”? — üvöltött már majdnem a férje.
— Egy családban minden közös!
Ki a főnök itt egyáltalán?
Talán te?
— Itt a tulajdonos a főnök, Denis.
A tulajdonos pedig én vagyok.
A szobában teljes csend lett.
Az anyósa összeszorította az ajkát.
Aljona összevonta a szemöldökét.
— Te…
A lakásra célzol? — kérdezte lassan Denis.
— Nem célzok semmire.
Tényt közlök.
A lakás az én nevemen van.
Még a házasságunk előttről.
Apám ajándéka.
Te mindezt tökéletesen tudod, csak nagyon kényelmes volt elfelejteni.
— Ez a közös otthonunk! — visította Aljona.
— Nem, kedvesem — fordult felé Katya.
— Ez az én otthonom, ahol a bátyád ideiglenesen lakik.
És úgy tűnik, az volt a terve, hogy az anyátokat az én hálószobámba költözteti anélkül, hogy megkérdezett volna.
Ha jobban belegondolunk, ez hihetetlen pimaszság.
— Ne merj így beszélni anyámról! — lépett előre Denis.
— Te pedig ne merj más szobáival rendelkezni — felelte nyugodtan Katya, és egy centimétert sem hátrált.
— Látod, milyen érdekes?
Kiderült, hogy én is tudom mondani azt, hogy „ne merd”.
— Meg fogod bánni — sziszegte a fogai között.
— Kétlem — mosolygott Katya.
— Ritkán bánok meg bármit is.
Sokkal gyakrabban egyszerűen döntök.
Egyébként, ha már szóba került.
Ljudmila, Aljona, azt tanácsolom, kezdjetek el előre gondolkodni az elhelyezésen.
Hiszen most már van egy nagy lakásotok kettőtöknek.
Pontosabban négyőtöknek.
Vagy talán ötötöknek.
Nem, a férjedet még nem számoltam, tehát hatan lesztek.
— Mit tervezel? — szűkítette össze a szemét Denis.
— Jó éjszakát mindenkinek — fogta meg Katya a táskáját, és elindult a kis szoba felé.
— Holnap korán kell kelnem.
Sok dolgom van.
*
Reggel, amikor a lakásban még mindenki aludt, Katya már Oleg irodájában ült, és a dokumentumokat rendezte.
A papírok egyenletes halmokban sorakoztak az asztalon, és volt ebben valami szinte meditatív.
— Rendben, Katerina — kopogott Oleg a tollával az asztalon.
— Mondd el még egyszer nyugodtan.
El akarod adni a lakásodat, és venni egy egyszobásat.
Kisebbet és olcsóbbat.
A különbözetet pedig megtartod magadnak.
— Pontosan.
— A férjed tud róla?
— A férjem tudja, hogy nem ő a tulajdonos.
A többi kellemes meglepetés lesz.
— Keményen dolgozol — horkant fel Oleg.
— Az emberek általában fél évig halogatnak ilyesmit, felőrlik az idegeiket, és reménykednek.
— A remény jó dolog reggelire — mondta Katya, miközben aláírt egy lapot.
— Vacsorára viszont rossz.
Én szeretek azonnal dönteni.
Hol írjam alá?
— Itt és itt.
A vevő egyébként komoly, és gyorsan kész lezárni az ügyletet.
Már elküldtem neki a lakás képeit.
Elégedett.
— Múlt héten? — vonta fel Katya a szemöldökét.
— Oleg, te látnok vagy?
— Csak láttam, milyen állapotban jöttél ide az elmúlt hónapban — vont vállat.
— Gondoltam, jól jöhet.
Jobb felkészülni, mint később kapkodni.
— Úgy fogok emlékezni rád, mint egy előrelátó emberre — mosolyodott el.
— Aláírom.
A toll könnyedén siklott a papíron.
Semmi színjáték, semmi remegő kéz.
Csak egy nő, aki rendet tett a saját életében.
— És mi lesz a holmikkal? — kérdezte Oleg.
— A sajátjaimat elviszem.
A másokét ott hagyom, ahol vannak.
Az új tulajdonosok majd eldöntik, mit kezdenek velük.
Ez már nem az én gondom.
— És a férjed hol fog lakni?
— Remek kérdés — tette le Katya a tollat.
— Hiszen most már van választása.
Ott van a nagy lakás, amelyet tegnap a családja olyan nagy egyetértésben osztott fel az én asztalomnál.
Oda költözhet.
A fontos anyukához és a szeretett húgához.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja.
A kijelzőn ez állt: „Denis”.
— Ó, felébredt — emelte Katya a telefont a füléhez.
— Jó reggelt, napsugaram.
— Hol vagy?! — csattant fel az éles, dühös hang.
— Felkeltem, és nem voltál sehol.
— Papírokat írok alá, Denis.
— Miféle papírokat?
— A lakás eladásáról szólókat.
Az én lakásoméról.
Arról, amelynek a hálószobájába a te drága mamádnak kellett volna beköltöznie.
A tervek kissé megváltoztak.
A vonal másik végén csend lett, aztán a férfi sziszegni kezdett:
— Megőrültél?
Ez zsarolás!
Nincs jogod…
— De van — szakította félbe Katya lágyan.
— Ezt tulajdonjognak hívják.
Unalmas jogi dolog, tudom.
De rettenetesen hasznos.
— Nem fogom hagyni, hogy ezt megtedd!
— Már megtörtént, Denis.
A papírokat aláírtam.
Vevő is van.
Úgyhogy kezdj el csomagolni.
És mondd meg anyádnak, hogy a hálószoba sajnos elmarad.
Viszont most már van közös lakóteretek.
Az a nagylelkű ajándék, emlékszel?
— Katya!
Katerina!
Állj meg!
— Tudod — állt fel, miközben a telefont a vállával tartotta —, csak egyetlen kérdésem van hozzád.
Amikor azt mondtad, hogy „anyám fontosabb nálad”, eszedbe jutott egyáltalán, hogy ennek a mondatnak lehet folytatása?
Íme.
Minden jót.
Megszakította a hívást, és a táskájába tette a telefont.
— Oleg, van itt kávé?
— Van.
Milyet kérsz?
— Győzelmit — mosolyodott el Katya.
— Két kanál nyugalommal.
Két héttel később Katya az új, kicsi, világos és még kissé üres lakás közepén állt, és könyveket rendezett a polcon.
Artyom dobozokat cipelt, néha felnyögött, és megjegyzéseket tett a húga „spártai minimalizmusára”.
— Mondd csak, még mindig hívogatnak? — kérdezte, miközben letett egy újabb dobozt.
— Igen — bólintott Katya.
— Denis vagy húszszor.
Ljudmila háromszor.
Aljona egyszer, de nagyon érzelmesen.
— És mit mondanak?
— Először kiabáltak.
Aztán megsértődtek.
Most pedig, képzeld, győzködnek.
— Miről?
— Hogy állítsak vissza mindent — mosolyodott el gúnyosan Katya.
— Kiderült, hogy szűkösen vannak együtt abban a nagy lakásban, amelyet olyan egyetértésben felosztottak.
Az anyósom és Aljona nem tudnak megegyezni a szobákon.
A gyerekek zajosak.
Denis a konyhában alszik.
És most hirtelen mindenki eszébe jutott, milyen jó voltam, és milyen kényelmes volt a hálószobám.
— Felébredt a lelkiismeretük?
— Nem a lelkiismeretük, Tyoma.
A számtan — tette a helyére az utolsó könyvet.
— Amíg megérte nekik, bútor voltam.
Amikor már nem érte meg, újra ember lettem.
Csakhogy én már eljátszottam ezt a szerepet.
A szünet véget ért, a függöny lehullott.
Megszólalt a csengő.
Artyom ajtót nyitott, majd egy másodperc múlva olyan arccal jött vissza, amely azt mondta: „Ezt nem fogod elhinni.”
— Katya.
Ő az.
Denis állt a folyosón.
A korábbi pökhendiség nélkül, anélkül, hogy fel-alá járkált volna.
Csak állt.
— Bemehetek? — kérdezte halkan.
— Be — bólintott Katya.
— De vedd le a cipődet.
Új a padló.
Belépett, és körülnézett.
— Szép nálad.
— Köszönöm.
Kicsit szűk, de minden az enyém.
És senki nem osztozik a hálószobán.
— Katya, hallgass meg…
Egy darabig hallgatott.
— Tévedtem.
Ostobaságot mondtam akkor.
— Az igazat mondtad, Denis — felelte nyugodtan.
— Csak a saját igazságodat.
És én meghallottam.
Anyád fontosabb nálam.
Rendben.
Nem vitatkozom.
Csak úgy döntöttem, hogy többé nem leszek az utolsó ezen a listán.
— Elragadtattam magam.
Anyával, a lakással…
— A lakással kapcsolatban nem ragadtattad el magad — rázta meg a fejét.
— Hideg fejjel mindent elterveztél.
Aljonának lakás.
Anyádnak az én szobám.
Nekem hálás csend.
Ez nem hirtelen felindulás volt, Denis.
Ez számítás volt.
És én is tudok számolni.
Mint kiderült, jobban.
— És most mi lesz? — nézett rá.
— Köztünk mindennek vége?
— Köztünk már rég vége mindennek — mondta Katya lágyan.
— Csak a papírok később érkeztek meg, mint az érzések.
Menj haza, Denis.
A fontos családodhoz.
Várnak téged.
Talán.
— Minden nap veszekednek — mondta tompán.
— Felesleges vagyok ott.
— Sajnálom — mondta Katya őszintén, minden káröröm nélkül.
— De az már nem az én szobám, nem az én lakásom és nem az én bánatom.
Tudod, van egy jó mondás:
Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.
Még egy ideig állt, aztán bólintott.
— Ég veled, Katya.
— Ég veled.
És Denis…
Már az ajtónál állította meg.
— Mondd meg anyádnak, hogy jó egészséget és tágas hálószobát kívánok neki.
Az új lakásában.
Ott, ahol a helye van.
Az ajtó becsukódott.
Artyom kifújta a levegőt, és lehuppant egy dobozra.
— Nem semmi vagy, húgocskám.
Én ezt nem tudtam volna megtenni.
— Dehogynem — nyújtott át neki Katya egy csészét.
— Csak egyszer meg kell érteni egy egyszerű dolgot:
Az emberek pontosan annyira tisztelnek, amennyire te tiszteled saját magadat.
— Nem féltél?
Csak úgy egyik pillanatról a másikra felforgatni mindent?
— Féltem — ismerte be.
— De tudod, mi még félelmetesebb?
Húsz éven át egy kis szobában ébredni, és azt gondolni, hogy ez az egész életed.
Na, ez igazán ijesztő.
— Rád — emelte fel a csészéjét Artyom.
— A rendre — mosolygott Katya.
— És azokra az emberekre, akik időben eszükbe jut, kinek a neve áll az iratokon.
Összekoccintották a csészéiket, és az új, világos lakásban hirtelen minden könnyűvé és egyszerűvé vált, ahogy akkor szokott, amikor végre pontosan annyi ember marad egy otthonban, amennyire szükség van.
