Nadja a tükör előtt állt és a saját tükörképét nézte.
A szeme vörös volt, az ajkai remegtek.
Megint könnyek.
– Nadja, mit piszmogsz ott? – kiáltott ki Oleg a konyhából. – Anyám vár!
Nadja a köntöse ujjával törölte meg a szemét.
Tegnap Anna Petrovna megint botrányt csinált a borscs miatt.
Hogy a só nem jó, a tejföl savanyú, és hogy főzni se tud.
Oleg pedig hallgatott.
Mint mindig.
– Már megyek!
Nadja belépett a konyhába.
Az anyós az asztalnál ült, az arca kőkemény.
– Jó reggelt, Anna Petrovna.
– Mi ebben a jó? – mordult az asszony. – A kávé hideg. A kenyér száraz. Olezsejkám, fiam, hogy bírod ezt el?
Oleg fel sem nézett a telefonjából:
– Mama, hagyd már.
– Hagyd? A feleséged tönkretette a házat! Nézd, por mindenütt, az ablakok koszosak. Az én időmben a nők egészen másként vezettek háztartást.
Nadja leült az asztalhoz.
A szíve hevesen vert.
Tegnap éjfélig takarított, az ablakokat a múlt hétvégén mosta meg.
– Hisz mindent kitakarítottam…
– Kitakarítottál! – fújtatott Anna Petrovna. – Meglengetted a rongyot, és ennyi. Bezzeg amikor Olezsejkám velem élt, ragyogott a ház! Igaz, fiam?
Oleg vállat vont:
– Mama, ne kezdd kora reggel.
– Nem kezdem! Csak az igazat mondom. Nézd, a mosogatást se végezte el rendesen tegnap. És a hűtő? Biztos tele van lejárt cuccal.
Nadja felállt, odament a mosogatóhoz.
Reszketett a keze.
Felkapott egy szivacsot.
– Anna Petrovna, az edények tiszták. Nézze meg maga.
– Meg is nézem! – Az anyós felállt, odament. Felvett egy tányért, a szeméhez emelte. – Látod? Folt! És itt is!
Nadja odanézett.
Folt nem volt sehol.
De vitatkozni értelmetlen volt.
Mindig talál valamit, amibe belekössön.
– Elmosom újra.
– Újra! – háborodott fel Anna Petrovna. – Rögtön rendesen kellett volna! Olezsejkám, látod ezt a szégyent?
Oleg felnézett:
– Mama, nyugodj meg. Nadja, mosd el még egyszer és kész.
– Mindig rendesen mosom el…
– Ne ellenkezz – vágta rá a férj. – Anyának igaza van. Figyelmesebbnek kell lenned.
Nadja elhallgatott.
Gombóc nőtt a torkában.
Megint ő a hibás.
Mindig ő a hibás.
Anna Petrovna visszaült az asztalhoz:
– Beszélj vele végre. Egészen elkanászodott. Boltba megy – teljesen kifestve. A szomszédok kérdezik, hová készül ilyen csinosan? Szégyellem magam!
– Mama, elég legyen már – mondta fáradtan Oleg.
– Nem lesz elég! Egy feleségnek a házat kell vezetnie, nem az utcán császkálni! Tegnap kilencig se volt itthon! Hol csavargott?
Nadja felé fordult:
– Dolgoztam. Nyolcig ügyeletben voltam.
– Dolgoztál! Biztos azokkal az orvosokkal… Olezsejkám, gondold meg, mit beszélnek az emberek!
– Anna Petrovna, mentőtiszt vagyok. A mentőn dolgozom. Életeket mentek.
– Életeket! – horkant az anyós. – A férjed életét se tudod megmenteni! Nézd, milyen sovány lett Olezsejkám! Alig eteted!
Nadja lesütötte a szemét.
Minden nap ugyanaz.
Minden áldott nap.
Már nincs ereje.
Nadja kilépett a lakásból.
Az ajtó becsapódott.
A lábai maguktól vitték a buszmegálló felé.
Megrezgett a telefon.
Oleg.
– Halló.
– Nadja, hová mentél? Anyám megsértődött.
– Oleg, gondolkodnom kell.
– Min gondolkodni? Gyere haza. Beszéljük meg normálisan.
– Normálisan? – a hangja elcsuklott. – Oleg, az anyád minden nap megaláz! És te hallgatsz!
– Idős már. Ilyen a természete. Tűrj egy kicsit.
– Meddig tűrjek még? Hat éve tűröm! Nem bírom tovább!
– Nadja, ne képzelődj. Minden rendben van.
Nadja letette a telefont.
Leült a megálló melletti padra.
Az emberek elmentek mellette.
Nekik mindennapi élet.
Neki mi?
Valódi börtön.
Otthon Anna Petrovna már új panaszokkal várta:
– Na tessék! Elszökött! Mint valami utolsó! Olezsejkám, láttad?
– Mama, hagyd békén.
– Hagyjam? Neki kell békén hagynia minket! Tönkreteszi a családunkat!
Nadja bement a hálóba.
Lefeküdt az ágyra.
A plafon szürke, a vízfoltok csúnyán látszottak.
Valaha Oleggel fel akarták újítani.
De aztán Anna Petrovna megbetegedett, hozzájuk költözött.
És ennyi.
Az élet véget ért.
Oleg egy óra múlva bejött:
– Nadja, miért vagy szomorú? Anyám nem rosszindulatból teszi.
– Nem rosszindulatból? Oleg, gyűlöl engem! Az első naptól gyűlöl!
– Ostobaságokat beszélsz.
– Ostobaság? Emlékezz az esküvőre. Mindenki előtt azt mondta – nem illesz a fiamhoz.
– Az régen volt.
– Régen! És tegnap? Meg azelőtt? Minden nap ugyanaz!
Oleg az ágy szélére ült:
– Nadja, öreg már. Beteg. Hol éljen, ha nem itt?
– Nem bánom, ha itt él! De miért mérgez engem?
– Nem mérgez. Megszokhatnád.
– Megszokni? – Nadja felült. – Oleg, hallasz egyáltalán? Kimerültem! Nincs több erőm!
– Mit akarsz? Kidobjam anyámat az utcára?
– Azt akarom, hogy megvédj! Egyszer az életben!
Oleg hallgatott.
– Ő az anyám.
– És én ki vagyok? Idegen?
– Te a feleségem vagy. Meg kell értened.
Nadja felállt.
Odament a szekrényhez.
Elővett egy táskát.
– Mit csinálsz?
– Elmegyek.
– Hová mész?
– Nem tudom. De innen elmegyek.
Oleg felugrott:
– Nadja, megőrültél?
– Megőrültem? Talán. De itt nem maradok tovább.
Nadja pakolta a dolgokat a táskába.
A keze remegett, de a döntés megszületett.
– Nadja, állj meg! Beszéljük meg normálisan!
– Megbeszéljük? Hat éve beszéljük! Semmi értelme!
Anna Petrovna megjelent az ajtóban:
– Mi ez a zaj? Olezsejkám, mi történt?
– Mama, menj arrébb.
– Hogyhogy menjek? Mit csinál?
– Csomagolok – mondta Nadja. – Szabadok lesztek.
– Ez helyes! – örvendezett az anyós. – Végre! Olezsejkám, engedd, hadd menjen!
Oleg anyjára nézett.
Aztán a feleségére:
– Nadja, ne csinálj butaságot.
– Butaságot? – Nadja becsapta a táskát. – Butaság volt ilyen sokáig itt élni.
– Mama, menj ki a szobából – mondta Oleg.
– Miért én menjek ki? Ez az én házam!
– Mama!
Anna Petrovna kelletlenül kiment.
– Nadja, nyugodjunk meg. Hová mennél? Pénzed sincs.
– Találok hol lakni. Hisz dolgozom.
– A mentőn éhbérért dolgozol.
– Megoldom.
Nadja felkapta a táskát.
Oleg elállta az utat:
– Nadja, maradj. Beszélek anyámmal.
– Már beszéltél. Semmi értelme.
– Megpróbálom újra.
– Oleg, már késő.
Kikerülte a férjét.
Kiment a folyosóra.
Anna Petrovna az ajtónál állt:
– Jól is teszed! Nem kellett volna elszakítanod a fiút az anyjától!
Nadja nem válaszolt.
Kinyitotta a bejárati ajtót.
– Nadja! – kiáltott Oleg.
Nadja visszafordult.
A férje a folyosón állt.
Az arca zavart volt.
– Mit?
– Felhívsz majd?
– Nem tudom.
Az ajtó becsapódott.
Egy külvárosi lakás.
Egyszobás, tizenkétezerért.
Tapéta szakadozott, bútor régi.
De a sajátja.
Senki sem ordít, senki sem kötözködik.
Nadja a besüppedt díványon ült, az ablakon bámult kifelé.
Már három hete egyedül.
A telefon hallgatott.
Oleg az első napokban hívta, kérte, hogy jöjjön vissza.
Aztán abbahagyta.
A pénz gyorsan elfogyott.
A mentős fizetés nevetséges volt.
Étel, rezsi, albérlet.
Minden fillért számolt.
A boltban a tejtermékes pultnál állt.
Túrót szeretett volna, de drága volt.
Olcsóbb kefirt vett.
– Nadja? Te vagy az?
Megfordult.
Lena volt az a kórházból.
Öt éve dolgoztak együtt.
– Lena! Szia!
– Nadja, hogy vagy? Hallottam, elváltál?
– Aha. Most egyedül élek.
– Hogy mennek a dolgok? Nem nézel ki valami jól…
Nadja magára pillantott.
A régi farmer, kifakult pulóver.
A haja hanyagul összefogva.
Igen, nem volt szép látvány.
– Minden rendben.
– Nadja, ne hazudj. Látszik. Hol dolgozol most?
– A mentőn. Éjszakai műszakokat vállalok.
– Nehéz lehet, mi?
– Megszokom.
Lena hallgatott egy kicsit:
– Figyelj, akarsz csatlakozni hozzánk? Fitneszbe járunk. Meg néha túrázni. Összedobjuk a pénzt, hétvégén elutazunk.
– Lena, nincs pénzem fitneszre.
– Ugyan már! A bérlet fillérekbe kerül. Túrázni meg szinte semmibe. És jó társaság.
Nadja a fejét rázta:
– Nem, én inkább otthonülő vagyok.
– Otthon fogsz ülni öreg korodig? Nadja, ötvennyolc vagy, nem nyolcvan! Élni kell!
Otthon Nadja sokat gondolt a beszélgetésre.
Fitnesz… Régóta nem sportolt.
A házasságban sosem volt ideje.
Anna Petrovna állandóan követelt valamit.
Egy hét múlva mégis elment az edzőterembe.
Mindenütt tükrök.
Ránézett magára – borzalom.
Az alakja elhízott, a tartása rossz.
A fiatal lányok körülötte repdestek, ő pedig olyan volt, mint egy zsák.
Az edző odalépett:
— Először vagy itt?
— Igen. Régóta nem sportoltam.
— Semmi baj. Kezdjük az egyszerűvel. Hogy hívnak?
— Nadezsda.
— Én Szveta vagyok. Gyere, megmutatom a gyakorlatokat.
Egy hónap múlva könnyebb lett.
Az izmok fájtak, de a hangulat jobb volt.
Lena kirángatta egy hétvégi túrára.
Először tiltakozott — szégyellte magát.
Mindenki fiatal, ő meg öregasszony.
— Nadya, elég a komplexusokból! Megyünk!
Busz, erdő, tűzrakás.
Az emberek vidámak, egyszerűek.
Nem faggatják a magánéletéről.
Gitárral énekelnek, nevetnek.
Nadya félrehúzódva ült, hallgatott.
— Nadya néni, miért vagy szomorú? — odajött egy harmincéves férfi. — Szergej vagyok.
— Á, csak kicsit elfáradtam.
— Mitől fáradni el? Hiszen pihenünk!
— Elszoktam az emberektől.
— Hozzászokni kell! Az élet érdekes dolog, ha nem bújsz el.
Lassan belejött.
Minden hétvégén valahova elmentek.
Hol Kolomnába, hol Tulába, hol csak az erdőbe.
Fényképeztek, saslikot ettek, beszélgettek éjfélig.
Otthon is könnyebb lett.
A lakás ugyanaz a nyomorúságos, de már nem nyomasztotta.
Tervei lettek.
A következő túrára, a következő edzésre.
A tükörben a képe változott.
Kifeszítette a hátát, kiegyenesedett.
Levágatta, befestette a haját.
Új farmert vett, élénk blúzt.
Lena elégedetten mondta:
— Nadya, gyönyörű lettél! Fel sem ismerni!
— Ostobaságot beszélsz.
— Miféle ostobaság? A férfiak a túrákon mind téged néznek!
— Lena, már elmúltam ötven.
— És aztán? Az élet csak most kezdődik!
A munkahelyen is észrevették.
A kollégák csodálkoztak:
— Nadya, te szerelmes vagy? Csupa fény vagy!
— Nem. Csak jó a kedvem.
És valóban jó volt a kedve.
Először sok év után.
Senki nem zsörtölődik, nem kritizál.
Úgy él, ahogy akar.
Oleg néha felhívta:
— Nadya, hogy vagy?
— Jól.
— Találkozhatnánk? Beszélhetnénk?
— Miről beszélni, Oleg?
— Hát… Talán még nem késő mindent helyrehozni?
— Késő.
— Anyám megöregedett. Gyakran beteg.
— Sajnálom. De ez nem az én problémám.
— Nadya, annyi évig együtt voltunk…
— Együtt voltunk. Most már nem.
Nyugodtan tette le a telefont.
Harag nélkül, sértettség nélkül.
Csak megállapította a tényt.
Két év múlva meghívót kapott.
Oleg unokahúgának volt az esküvője.
Először ki akarta dobni.
Miért kellenének neki ezek az emberek?
Aztán elgondolkodott.
Miért is ne?
Látni fogják az új Nadyát.
Biztosan elcsodálkoznak.
Egy étterem a Tverszkaján.
Nadya belépett és körbenézett a teremben.
Ünnepi asztalok, élő virágok, zene.
Masha, Oleg unokahúgának esküvője.
— Hölgyem, ön hozzánk jött? — lépett oda egy pincérnő.
— A Korenevék esküvőjére.
— Tessék befáradni.
Nadya az asztalok között sétált.
Új, kék, alakra szabott ruha.
Magassarkú cipő.
Fésült haj, szép smink.
Magabiztosnak érezte magát.
— Nadya? — hallott egy hangot a háta mögött.
Hátrafordult.
Vera néni, Oleg nővére.
— Szia, Vera!
— Nadya! Fel sem ismertelek! Mintha tíz évet fiatalodtál volna!
— Köszönöm. Hogy vagy?
— Megvagyok. De te! Csodaszép vagy! Hol ülsz?
Találtak helyet egy asztalnál.
Jöttek az emberek, ismerős arcok.
Mindenki üdvözölte, csodálkozott, kérdezősködött.
— Nadya, hogy élsz? — kérdezte Larissza, Masha anyja.
— Remekül élek. Dolgozom, utazgatok.
— Utazol? Merre jártál?
— Mostanában Karéliában. Jövő nyáron a Bajkálra szeretnék.
— Egyedül?
— Barátokkal. Jó társaságunk van.
— Ügyes vagy! — csodálkozott Larissza. — Mi mindig csak otthon ülünk.
A terem sarkában meglátta Olegot.
Egy fiatal nővel ült.
Az új felesége, valószínűleg.
Megöregedett, meghízott.
A kopaszodása is nagyobb lett.
Mellettük Anna Petrovna.
Meghajlott, teljesen ősz.
Elégedetlenül nézett körbe.
— Nadya, Oleg meglátott, — súgta Vera. — Kiguvadt a szeme.
— Hadd nézzen.
Megszólalt a zene, bevonultak a fiatalok.
Mindenki felállt, tapsolt.
Nadya is tapsolt, mosolygott.
Szép esküvő volt, vidám.
Az első pohárköszöntő után Anna Petrovna az asztalukhoz lépett:
— Nadezsda? Mit keresel itt?
— Jó napot, Anna Petrovna. Mashát jöttem köszönteni.
— Értem. — Az anyós végigmérte tetőtől talpig. — Kiöltöztél. Biztos a férfiakat hajtod.
— Anna Petrovna, csak vendég vagyok az esküvőn.
— Vendég! Elváltál, most meg mulatsz. Olezsik szenved.
— Anna Petrovna, — szólt közbe Vera. — Elég legyen. Ez ünnep.
— Miféle ünnep! Ő tönkretette a családot! Otthagyta a fiamat!
— Anya, menj arrébb, — megjelent Oleg. — Szia, Nadya.
— Szia, Oleg.
Tanácstalanul nézett rá.
Az új feleség ott állt mellette, savanyú arccal.
— Te… jól nézel ki.
— Köszönöm.
— Beszélhetnénk később? Csak ketten?
— Miről beszélni, Oleg?
— Hát… Úgy általában. Hogy vagy, hogy megy az élet.
— Az élet nagyszerű. Bocsáss meg, vissza kell mennem az asztalhoz.
Oleg állt egy darabig, aztán elment.
Anna Petrovna fújt egyet:
— Felvág! Biztos nincs egy fillérje sem!
— Anya, gyere, — az új feleség karon fogta az anyóst. — Ne rontsd el a kedved.
— Nem rontom! Igazat mondok!
Elvezették őket.
Nadya leült, ivott egy pohár pezsgőt.
— Nadya, ügyes vagy, — mondta Vera. — Méltósággal viselkedsz.
— Hát hogy máshogy? Veszekedni az esküvőn?
— Sokan nem bírták volna ki. Anna Petrovna teljesen kezelhetetlen lett.
— Ez nem az én problémám, Vera.
Az este jó hangulatban telt.
Táncoltak, énekeltek, nevettek.
Férfiak hívták táncolni, nem utasította vissza.
Könnyedén, örömmel táncolt.
— Nadezsda Mihajlovna, — odajött a vőlegény unokaöccse. — Meghívhatom táncolni?
— Persze, Dima.
Lassan forogtak a zenére.
Az emberek elismerően nézték.
— Olyan szépen táncol, — mondta Dima. — És csodálatosan néz ki.
— Köszönöm, kedves.
— Azt hittem, sokkal idősebb. Anyám korabeli, de fiatalabbnak látszik.
Nadya nevetett:
— Hízelgő!
— Esküszöm! Anyám otthon ül, öregszik. Ön pedig ilyen energikus!
A tánc után Larissza odajött:
— Nadya, mindenki érdeklődik irántad. Masha közelebbről meg akar ismerni.
— Ugyan, Larissza. Én csak volt rokon vagyok.
— Miféle volt! Mi szerettünk téged. Csak Anna Petrovna volt mindig heves.
Az este végére Oleg újra odajött:
— Nadya, add meg a telefonszámodat.
— Minek, Oleg?
— Fel akarok hívni. Normálisan beszélni.
— Miről beszélni?
— Nadya, rájöttem… Anyám tényleg túlzásba esett. Talán még nem késő mindent helyrehozni?
Nadya figyelmesen ránézett.
Fáradt arc, szomorú szemek.
Az új feleség kicsit távolabb állt, gyanakvóan nézte.
— Oleg, késő. Neked új családod van, nekem új életem.
— De mi…
— Boldogok voltunk? Őszintén?
Oleg hallgatott.
— Talán most sikerülne.
— Nem fog sikerülni. És nem is kell.
Nadya fogta a táskáját, elköszönt mindenkitől.
Könnyedén ment ki az étteremből, hátra sem nézett.
Az utcán szabadon lehetett lélegezni.
Hívott egy autót, beült, hátradőlt az ülésen.
Az este jól sikerült.
Megmutatta mindenkinek az új önmagát.
Bizonyította — az élet folytatódik.
Holnap újra munka, edzés, barátok.
Tervek hétvégére, utazás a következő hónapban.
Senki sem fog zsörtölődni, kritizálni, megalázni.
Otthon teát főzött, leült az ablakhoz.
A város fénylett a lámpáktól.
Valahol ott volt Oleg a feleségével és Anna Petrovnával.
Éljenek, ahogy akarnak.
Ő pedig szabad.
Ötvennyolc évesen új életet kezdett.
És ez az élet — az övé.
