Az iroda ajtaja mögött valaki továbbra is lassan tapsolt, mintha éppen most ért volna véget egy különösen sikeres színházi előadás.
Solomija mozdulatlanul állt, a mappát a mellkasához szorítva.
Nem akarta elhinni, amit az imént hallott.
A saját apja felajánlotta őt egy üzlet részeként.
Nem pénzért.
Nem egy házért.
Hanem azért, hogy kiegyenlítsen egy adósságot.
Felemelte a tekintetét a vele szemben álló férfira.
Lukjan csendes és nyugodt volt.
A tekintetében azonban volt valami, amitől a lány még nyugtalanabbnak érezte magát.
— Mondja el még egyszer — suttogta Solomija.
— Az apád üzletet kötött — felelte Lukjan.
— Milyen üzletet?
— Olyat, amelynek értelmében a feleségemmé kellett volna válnod.
Solomija elsápadt.
— A felesége?
— Pontosan.
Megrázta a fejét.
— Ez lehetetlen.
Lukjan nem mondott semmit.
Ehelyett felvette az iratokat az asztalról, és átnyújtotta neki.
Solomija remegő kézzel kinyitotta őket.
Ott volt a neve.
És az apja aláírása.
Elolvasta az első sort.
Aztán a másodikat.
Majd egyszerűen elfelejtett lélegezni.
Az apja a saját adósságai törlesztéseként egy bűnözői főnöknek ígérte a lányát.
— Nem vagyok áru — mondta halkan.
— Tudom.
— Akkor miért vagyok itt?
— Mert hallani akartam tőled, hogy beleegyezel-e.
A lány döbbenten nézett rá.
— És ha nem?
— Elmehetsz.
— És az adósság?
— Az apádé marad.
Solomija nem számított erre a válaszra.
Hallott már történeteket Lukjanról.
Azt mondták, könyörtelen.
Azt mondták, senki sem mer szembeszállni vele.
Azt mondták, a mellette lévő nők soha nem maradnak sokáig.
De most ott állt előtte, és olyasmit kínált neki, amit még senki más nem adott.
Szabadságot.
Eszébe jutott az a nap, amikor megérkezett a városba.
Csak egy kis bőröndje, némi megtakarítása és a reménye volt, hogy új életet kezdhet.
Az apja három nappal korábban eltűnt.
Csak egy rövid üzenetet hagyott maga után.
„Ne gyere haza.”
Akkor még nem értette, miért.
Most már tudta.
Elmenekült, és őt hagyta hátra, hogy fizesse meg az árát a hibáinak.
Solomija egy kis pékségben talált munkát.
A tulajdonos, Stepan Bondar, szigorú, de igazságos ember volt.
— Tudsz sütni? — kérdezte tőle az első napon.
— Igen.
— Mit?
— Kenyeret, süteményeket és medovikot.
Stepan elmosolyodott.
— Akkor ma kezdesz.
Az első hetek nem voltak könnyűek.
Solomija rettenetesen ügyetlen volt.
Elejtette a tepsiket.
Kiöntötte a lisztet.
Egyszer még majdnem az összes tojást is összetörte, amelyet egy tortához kellett volna felhasználnia.
De nem adta fel.
Reggeltől estig dolgozott.
És fokozatosan egyre ügyesebb lett.
Ekkor kezdtek furcsa férfiak megjelenni a pékség előtt.
Semmit sem vásároltak.
Csak odakint álltak és figyeltek.
Egyik este Stepan korábban bezárta az ajtót.
— Solomija, haza kell menned.
— Miért?
Felsóhajtott.
— Az apád ismét adósságokat halmozott fel.
Solomija megdermedt.
— Mennyit?
— Többet, mint amennyit el tudsz képzelni.
Aznap este, amikor hazaért, egy borítékot talált az ajtó alatt.
Benne az apja fényképe volt.
Mellette Lukjan állt.
A fénykép hátulján mindössze egy mondat szerepelt.
„Az apád fizetségként ajánlott fel téged.”
Solomija nem tudott elaludni.
Másnap reggel Lukjan belépett a pékségbe.
Mindenki elhallgatott.
Magas volt, széles vállú, és tetőtől talpig feketét viselt.
A tekintete azonnal megállapodott rajta.
— Solomija?
— Igen.
— Beszélnünk kell.
— Az apámról?
Bólintott.
— Az adósságáról.
— Mennyivel tartozik?
— Többel, mint amennyit valaha is vissza tudna fizetni.
— És nekem mi közöm ehhez?
Lukjan hallgatott.
Aztán megszólalt.
— Téged ajánlott fel az alku részeként.
Solomija úgy érezte, elgyengül a térde.
— Micsoda?
— Azt mondta, hogy hozzám mész feleségül, és cserébe eltörlik az adósságot.
Idegesen felnevetett.
— Ez őrültség.
— Én is így gondolom.
Lukjan elé tette a dokumentumot.
— Nem egyezem bele — mondta.
— Nem is kell.
A lány ránézett.
— Ez mit jelent?
— Nem veszek feleségül olyan nőt, aki nem akar velem lenni.
Elvette a szerződést.
És a szeme láttára széttépte.
Solomija szóhoz sem jutott.
— Nem vásárolok embereket — mondta.
Ezek a szavak beleégtek az emlékezetébe.
Teltek a napok.
Lukjan egyre gyakrabban járt a pékségbe.
Néha kenyeret vett.
Néha csak leült és kávét ivott.
Fokozatosan beszélgetni kezdtek.
Solomija megtudta, hogy Lukjan szereti az erős kávét.
Azt is megtudta, hogy nem szereti a túlságosan édes desszerteket.
Egy nap medovikot készített neki.
— Nem szeretem az édességet — mondta.
— Tudom.
— Akkor miért készítetted?
— Tudni akartam, hogy tényleg nem szereted-e.
Megkóstolt egy darabot.
Elhallgatott.
Aztán vett még egyet.
— Talán ez ízlik.
Solomija elmosolyodott.
Ettől a pillanattól kezdve valami megváltozott közöttük.
Nem szerelem volt első látásra.
Valami lassabb volt.
Mélyebb.
Őszintébb.
Solomija elkezdte várni a férfi látogatásait.
Lukjan pedig egyre gyakrabban jött.
Egyik este, amikor bezárták a pékséget, Solomija lépteket hallott odakint.
Stepan elsápadt.
— Érted jöttek.
— Kik?
— Azok az emberek, akik az apád pénzét akarják.
Az ajtó kinyílt.
Három férfi lépett be.
Az egyik elmosolyodott.
— A lány velünk jön.
Mielőtt Solomija reagálhatott volna, Lukjan megjelent mögöttük.
— Nem.
A férfi megfordult.
— Ehhez neked semmi közöd.
Lukjan egy lépést tett előre.
— Most már van.
Csend lett.
A férfiak hátrálni kezdtek.
Tudták, ki Lukjan.
Miután elmentek, Solomija keze remegni kezdett.
Lukjan azonnal észrevette.
— Jól vagy?
— Igen.
— Hazudsz.
Levette a kabátját, és a lány vállára terítette.
— Nem kell félned.
A lány ránézett.
— És ha veled akarok maradni?
Lukjan megdermedt.
— Ne az adósság miatt mondd ezt.
— Nem az adósság miatt mondom.
— Akkor miért?
Nagyot nyelt.
— Mert ezt akarom.
Lukjan nem válaszolt.
Csak megfogta a kezét.
Solomija életében először nem félelmet érzett.
Hanem biztonságot.
Néhány héttel később visszatért az apja.
Kétségbe volt esve.
— Solomija, segítened kell kifizetni az adósságot.
— Nem vagyok csereeszköz.
— Nem érted!
— Nagyon is értem.
Az apja sírni kezdett.
— Nem volt más választásom.
Lukjan mögötte állt.
— Mindig volt más választásod — mondta.
Az apja lehajtotta a fejét.
— Kétségbe voltam esve.
— És úgy döntöttél, hogy eladod a saját lányodat.
Az apja nem válaszolt.
Lukjan egy borítékot tett az asztalra.
— Itt van az adósság.
Az apja ránézett.
— Kifizetted?
— Nem.
Lukjan felé tolta a borítékot.
— Egyedül fogod kifizetni.
Az apja kinyitotta a borítékot.
Benne volt az összes adósságának dokumentuma.
De volt benne valami más is.
Egy munkaszerződés.
Lukjan munkát szerzett neki egy, a várostól távol eső vállalatnál.
— Dolgozni fogsz, és visszafizeted, amivel tartozol.
Az apja hitetlenkedve nézett rá.
— Miért tennéd ezt?
Lukjan így válaszolt:
— Mert a lányod nem a tulajdonod.
Az apja még aznap este elment.
Soha többé nem próbálta eladni Solomiját.
Néhány hónap telt el.
Lukjan elvitte Solomiját egy kis hegyi házhoz.
— Mi ez? — kérdezte a lány.
— Az otthonunk.
Solomija szóhoz sem jutott.
— A miénk?
Bólintott.
— Ha akarod.
Solomija ránézett.
— És ha nem akarom?
— Akkor úgy élünk tovább, mint eddig.
A lány elmosolyodott.
— Akarom.
Lukjan két kezébe fogta az arcát.
— Biztos vagy benne?
— Igen.
— Nem az apád miatt?
— Nem.
— Nem az adósság miatt?
— Nem.
— Akkor miért?
Solomija elmosolyodott.
— Mert téged választottalak.
A férfi megcsókolta.
És abban a pillanatban Solomija megértette, hogy egy adóssággal kezdődő történet végül egy választással ért véget.
Az apja megpróbálta eladni.
Lukjan megvásárolhatta volna.
De nem tette.
Megadta neki a szabadságot, hogy elmenjen.
És éppen ez a szabadság késztette arra, hogy visszatérjen.
Mert életében először nem kényszerítették arra, hogy válasszon.
Ő maga választott.
